— Az én kövérkém most otthon fasírtot gyúr — nevetett Gábor, miközben a derekánál fogva magához húzta a karcsú, sötét hajú nőt. — El tudod képzelni, Eszter? Minden este ugyanaz: leves, fasírt, tészta. Mintha valami menzán élnék, komolyan mondom.
— Szegénykém — búgta a lány, és finoman megigazította a férfi nyakkendőjét. — Majd én megmutatom neked, milyen az igazi ízünnep. Emlékszel arra a francia étteremre?
— Hogyne emlékeznék! — Gábor puszit nyomott az arcára. — Ott legalább embernek érzem magam, nem egy elhízott háziasszony férjének.
— Ugyan mit tud ő egyáltalán a fasírton kívül? — kuncogott Eszter, és még közelebb simult hozzá.
Én a kávézó bejáratánál álltam, a telefonomat szorongatva. Azért jöttem, hogy elhozzam a megrendelt tortát a születésnapjára: másnap töltötte be a negyvenötöt. Külön kértem rá a feliratot: „Szeretett férjemnek.” Micsoda ostoba voltam.
Húsz évvel korábban Gábor tényleg a tenyerén hordozott. Nem képletesen. Az első randinkon kificamodott a bokám, ő pedig hazavitt a karjában, egészen a negyedik emeletig. Utána mindennap virágot hozott, amíg rendbe nem jött a lábam.
— Katalin, te vagy az én hercegnőm — suttogta akkoriban. — Egész életemben ölben foglak vinni.
A szülés után felszaladtak rám a kilók. Először tíz, aztán tizenöt. Gábor akkor még azt mondogatta, ne törődjek vele, az a fontos, hogy a fiunk egészséges. Később megszületett a lányunk is. Újabb tíz kiló.
— Kati, nem gondoltál rá, hogy beiratkozz egy edzőterembe? — kezdte úgy három éve.
— Gábor, munka után alig állok a lábamon. Aztán ott vannak a gyerekek, a lecke, a főzés…
— Legalább próbáld meg. Magadért kellene tenned.
Próbáltam. Őszintén. De a boltban lehúzott két műszak után csak annyi erőm maradt, hogy hazavonszoljam magam, és megetessem a családot. Gábor közben egyre gyakrabban maradt bent sokáig. Céges vacsorák, megbeszélések, tárgyalások — mindig akadt valami.
Megfordultam, és kiléptem a kávézóból. A tortát nem kértem el. Maradjon ott, ahol van. Otthon kivettem a fagyasztóból a darált húst. Ha fasírt kell, hát legyen fasírt.
Gábor éjfél felé esett haza. Részeg volt.
— Kataaaliiin! — ordította már az előszobából. — Hol a papucsom? Te mindig mindent széthagysz!
Szó nélkül elé tettem a tányért a frissen sült fasírttal.
— Már megint fasírt? — fintorgott. — Meddig kell még ezt ennem? Tényleg nem lehetne egyszer valami újat főzni?