— Lilla, igazítsd meg rendesen azt a kötényt. Mindjárt megérkeznek a vendégek, te meg úgy festesz, mint valami konyhalány.
Erzsébet már az ajtóban állt, gondosan elkészített frizurával, lila blúzban, a mellén brossal. Nem a salátákat nézte, nem is a sütőben készülő halat, hanem Lilla kezét.
Lilla beletörölte a tenyerét a konyharuhába, és szó nélkül az anyósára emelte a tekintetét.
— Mellesleg én nem konyhalány vagyok — felelte halkan, de határozottan. — Hanem a menye.
— Jaj, már megint kezded? — Erzsébet odalépett az ablakpárkányhoz, és megigazította a vázát. — Ma az én napom van. Azt szeretném, ha minden szépen nézne ki. Te meg rögtön megsértődsz.
Az asztalon ott pihent a franciasalátás tál, mellette egy kés, a szék támláján pedig a tiszta kötény lógott. Lilla öt perccel korábban vette le, amikor végre befejezte a zöldfűszerek aprítását.
— A meleg étel fél háromkor kerüljön ki — emlékeztette. — A halat ne tegyék ki hamarabb, mert kiszárad.
— Nélküled is tudom, hogyan kell vendégeket fogadni — vágta rá az anyósa. — Inkább nézd meg az abroszt. Már megint átüt rajta az a folt.
Lilla automatikusan kétujjnyival balra tolta a vázát, és ezzel eltakarta a régi, barnás pöttyöt az abroszon. Öt éve ismerte azt a foltot. Ugyanúgy, ahogy Erzsébet hangsúlyait is.
Ekkor Márk lépett be a konyhába. Bekukkantott a sütőbe, majd felkapott egy darab uborkát az egyik tányérról.
— Hű, de jó illata van — mondta. — Anya, mindjárt jönnek a vendégek?
— Mindjárt — válaszolta Erzsébet. — Te pedig szólj a feleségednek, hogy ne üljön le rögtön az asztalhoz. Előbb szolgáljon fel, aztán majd eszik.
Márk megtorpant, mintha két egyformán kényelmetlen cipő közül kellene választania.
— Lilla, ma próbáljuk meg… tudod, minden fölösleges jelenet nélkül — mondta csendesebben. — Végül is ünnep van.
Lilla a szokásosnál hosszabban nézett rá.
— Értem — ennyit mondott csak.
Fél háromra a lakás már megtelt zajjal. A szobából beszédfoszlányok, poharak csilingelése és időnként felcsattanó nevetés hallatszott. Az ünnepi asztalon saláták sorakoztak, hideg falatok, citromkarikákkal díszített hal, savanyított gomba és apró tekercsek. Ezeket Lilla még éjszaka készítette, mert Erzsébet este hirtelen kijelentette: „Csak salátákkal nem állhatunk elő, még azt hiszik, elszegényedtünk.”
Erzsébet úgy fogadta a gratulációkat és az elragadtatott dicséreteket, mintha minden magától nőtt volna ki az abroszból.
— Jaj, Erzsébetkém, micsoda asztal! — ámult az egyik vendég.
— Neked mindig volt érzéked az ilyesmihez — tette hozzá a másik.
— Ugyan már, lányok, semmiség az egész, bár igaz, igyekeztem — felelte Erzsébet szerénykedve, miközben megérintette a brossát.
Lilla közben az ajtóban állt egy tálalóedénnyel a kezében, és hallgatta őket.
Márk elkapta a pillantását, majd közelebb lépett hozzá.
— Bírd ki még egy kicsit, jó? Már majdnem vége — súgta. — Most jönnek a köszöntők, utána könnyebb lesz.
— Neked talán könnyebb — válaszolta Lilla. — Te leültél és eszel.