— Már nincs mihez nyúlnunk — felelte Eszter ugyanazzal a nyugodt, kemény pillantással. — Az anyámról van szó, Gábor. A családban az ember segít, ha baj van. A születésnap pedig csak egy dátum a naptárban. Nem szalad el sehova. Majd megtartod jövőre. Vagy kimegyünk a hétvégi házba, sütünk valamit a kertben, úgyis jó időt mondanak.
Gábor két kézzel a fejéhez kapott. Egy darabig ide-oda járkált a szobában, aztán hirtelen előrántotta a telefonját. Úgy remegett az ujja, hogy alig találta meg az étterem számát.
— Halló! Jó napot, Gábor vagyok. A szombati bankettről… A feleségem lemondta, de tévedésből! Szeretném visszaállítani a foglalást… Hogyhogy már nem lehet? Ki foglalta le?!
Némán hallgatta a választ. Az arca lassan foltosodni kezdett, mintha a düh és a rémület egyszerre öntötte volna el. Végül kinyomta a hívást, és a telefont odavágta a fotelbe.
— Odaadták a termünket. Valami cégnek, céges bulira.
Eszter közben egyetlen szót sem szólt. Tovább hajtogatta a ruhákat, mintha semmi különös nem történt volna.
— És én ezek után hogy nézzek az emberek szemébe? — Gábor hangja egy pillanat alatt üvöltésbe csapott át. — Mit mondok Istvánnak? A rokonoknak? Már mindenkinek megmondtam, mikor és hol lesz! Mégis mit találjak ki? Hogy a feleségem a hátam mögött elvitte a pénzt, aztán lefújta az egészet?!
— Mondd el az igazat — válaszolta Eszter higgadtan. — Hogy váratlan családi helyzet adódott. Hogy sürgősen meg kellett menteni az anyósod házát, mielőtt beázik és tönkremegy. Biztos vagyok benne, hogy a barátaid megértik. Hiszen te mondtad: ilyen helyzetben nincs választás. Vagy szerinted a te anyádnak jár a segítség, az enyém meg üljön lavórokkal a szobában, amikor esik az eső?
Gábor olyan tekintettel meredt rá, amelyben egyszerre volt gyűlölet, tehetetlenség és hitetlenkedés. Hozzászokott, hogy Eszter enged. Hogy lenyeli a sértést, legfeljebb kisírja magát a fürdőszobában, aztán csendben megmelegíti neki a vacsorát. Ilyennek még soha nem látta: fagyosnak, mozdíthatatlannak, tökéletesen nyugodtnak.
— Ezt direkt csináltad — sziszegte. — A nyaralás miatt. Bosszút álltál rajtam.
— Csak megspóroltam nekünk egy újabb értelmetlen vitát.
Eszter felállt, felvette az összehajtott ruhák kupacát, és elment mellette a szekrényig. Kinyitotta az ajtót, gondosan betette a holmikat a polcra.
— Találd ki, hogyan magyarázod meg — mondta, anélkül hogy hátrafordult volna. — Rendelhetsz pizzát otthonra. Körbetelefonálhatod a vendégeket, hogy lebetegedtél. Ahogy akarod. Engem ez most nem érint. Szombat reggel elutazom anyához, át kell vennem a munkát a tetőfedőktől.
Gábor lassan lerogyott a fotelbe, egyenesen a saját telefonjára. Görnyedten ült, és a szőnyeg egy pontját bámulta. Az a magabiztos fölény, amellyel addig mindent elintézett, egyszerre eltűnt róla. Abban a pillanatban megértette, hogy ez nem egy női hiszti, amit ki lehet várni. Nem múló sértődés volt, nem könnyekkel kísért jelenet. Ez pontosan kimért csapás volt, oda, ahol a legjobban fájt: a hiúságára és a barátai előtti tekintélyére.
És nem tudott mivel visszavágni. A saját mondatai szögezték oda a fotelhez.
Szombat reggel Eszter a konyhában itta a kávéját. Gábor vele szemben ült az asztalnál. A szeme vörös volt az álmatlanságtól. Előző este fél éjszakán át telefonált, sorra hívta a meghívottakat, és egyre képtelenebb magyarázatokat talált ki: hol az étteremben történt csőtörésről beszélt, hol hirtelen ételmérgezésről. Végül úgy alakult, hogy estére mindössze két legközelebbi barátja ígérkezett be — csak úgy, a konyhába, bolti saláták mellé.
Eszter kiitta az utolsó korty kávét, elöblítette a csészét a csap alatt, majd a szárítóra tette. Ezután felvette a komódról az autókulcsot.
— Boldog születésnapot, Gábor — mondta csendesen. — Indulok.
Becsukta maga mögött az ajtót. Lesétált a lépcsőn, és kilépett az utcára. A reggel tiszta volt, napfényes, friss. Eszter beült az autóba, leengedte az ablakot, és beengedte a hűvös levegőt.
Nagyon hosszú idő után először érezte úgy, hogy végre igazán kap levegőt.