Hétfőre Eszter szabadságot kért. Már kora délelőtt ott állt az anyja házánál a tetőfedők vezetőjével. A férfi felment a padlásra, végigkopogtatta a gerendákat, megnézte a beázás nyomait, aztán elővette a noteszét, és számolni kezdett. Anyaggal, munkadíjjal együtt nyolcszáznegyvenezer forintra jött ki a javítás.
— Mikor tudnának nekilátni? — kérdezte Eszter.
— Akár holnap reggel hozzuk az anyagot, és kezdünk is — felelte a brigádvezető. — Úgy néz ki, az idő is megembereli magát. Hetven százalék előleg kell, a maradékot pedig akkor, amikor elkészültünk.
Eszter bólintott.
— Rendben. Így lesz.
Az anyjától egyenesen a „Régi Móló” étterembe hajtott. A bejáratnál a teremvezető fogadta, egy fiatal nő, a mellén névtáblával: Kinga. Udvarias mosollyal lépett elé.
— Jó napot, Eszter! A szombati rendezvény miatt jött? Véglegesítjük az ételsort?
— Jó napot. Nem — mondta Eszter csendesen. — Lemondanám a foglalást.
Kinga meglepetten pislogott rá.
— Lemondaná? De hát öt nap múlva lenne a bankett. A szerződés szerint ilyen esetben a foglaló visszajár, de tíz százalék levonással.
— Tudom. Kérem, intézzék el a visszautalást.
Kitöltötték a papírokat, Eszter aláírta a kérelmet. Megígérték neki, hogy a húszezer forintos kötbér levonása után az összeg huszonnégy órán belül visszakerül a kártyájára. Amikor kilépett az étteremből, a napfény szinte elvakította. Beült az autóba, beindította a motort, majd még indulás előtt elővette a telefonját, és átutalta a tetőfedőknek a hatszázezer forintos előleget. Csak ezután tette el a mobilt a táskájába, és hazament.
Gábor születésnapjáig már csak két nap maradt.
Csütörtök este Gábor jókedvűen érkezett haza a munkából. A kezében ruhazsákot hozott a tisztítóból; benne volt az öltönye, amelyet gondosan felakasztott a szekrény ajtajára.
— Eszter, az italokat betettem a csomagtartóba — mondta elégedetten. — Holnap este át kell vinni az étterembe, megengedték, hogy sajátot vigyünk. A menüt véglegesítetted? Végül mi lesz a főétel?
Eszter a kanapén ült, előtte egy kosár frissen száradt ruha. Éppen egy törölközőt hajtogatott; pontosan egymásra illesztette a sarkait, kisimította az anyagot.
— Semmi.
— Hogyhogy semmi? — Gábor megdermedt, miközben a karóráját csatolta le. — Elfelejtettél bemenni? Eszter, hát külön kértelek. Holnap péntek, nekik addigra be kell szerezniük mindent. Na jó, majd reggel felhívom őket én.
— Ne hívd őket — tette Eszter a törölközőt a többi tetejére. — Lemondtam a foglalást.
Gábor ránézett. Az arcára olyan értetlenség ült ki, mintha Eszter valami idegen nyelven szólalt volna meg.
— Milyen foglalást?
— A bankettet. Az étteremben. Visszakértem a foglalót. Nem lesz ünneplés.
A szobára nehéz csend ereszkedett. A konyhából csak a hűtő mély, egyenletes zúgása hallatszott.
— Te most viccelsz? — Gábor hangja megbicsaklott, és egy árnyalattal magasabb lett. — Eszter, ez egyáltalán nem mulatságos. Holnaputánra harminc ember van meghívva. A rokonok vidékről is elindulnak.
— Nem viccelek, Gábor. A pénzt már elköltöttem.
Gábor tett egy lépést a kanapé felé. Az arca lassan vörösödni kezdett.
— Mire költötted el?! — kérdezte fojtott dühvel. — Ott volt majdnem nyolcszázezer forint!
— Anyánál beázott a tető. A bitumenes szigetelés teljesen tönkrement, több szarufát is cserélni kell. Tegnap megnéztem a saját szememmel: nem foltozgatásról van szó, hanem rendes felújításról. A víz egyenesen a konyhába csorgott, a tapéta már levált a falról. Felfogadtam egy brigádot, és átutaltam nekik a pénzt az anyagra meg a munkára.
Nyugodtan beszélt. Ugyanazzal a kimért hanggal, ugyanolyan hideg tárgyilagossággal, amellyel két héttel korábban ő állt a hálószoba ajtajában, és magyarázta, miért nincs miről vitázni.
Gábor kinyitotta a száját, aztán egyetlen szó nélkül becsukta. Nehézkesen vette a levegőt.
— Te teljesen megőrültél? — szinte csak suttogta. — Elvetted az én születésnapi pénzemet? Két nappal az ünnepség előtt?
— Miből kellett volna fizetnem? — Eszter a szemébe nézett.