Esténként nyugodtan megvacsorázott, közben részletesen beszámolt arról, hogyan halad Ilonánál a felújítás, és hosszan bosszankodott az építőanyagok ára miatt. Eszter hallgatta, néha bólintott, s ha Gábor kiürítette a tányérját, szó nélkül szedett neki még. Vitatkozni már nem maradt benne erő. Pontosan tudta, hová vezetne bármilyen szóváltás: ő lenne a rideg, az önző, az, aki nem szereti eléggé a férje anyját. Tíz év házasság alatt ezt a jelenetet annyiszor eljátszották, hogy minden fordulatát előre ismerte. Eszter kívánságai mindig csak akkor kerültek sorra, ha mindenki más igénye már teljesült.
Egy hét múlva Ilona konyhája elkészült. Gábor elégedetten járkált-kelt, mintha valami nagy győzelmet aratott volna. Néhány nappal később pedig már teljes lendülettel a közelgő születésnapjáról beszélt. Harmincöt éves lett.
Az ünneplést még tavasszal kezdték szervezni. Lefoglaltak egy különtermet a „Régi Kikötő” nevű étteremben, összeírták a vendéglistát: rokonok, munkatársak, régi barátok, összesen harmincan. Előlegként már befizettek kétszázezer forintot. A fennmaradó összeget — nagyjából még hatszázezer forintot — három nappal a vacsora előtt kellett rendezni, amikor véglegesítik a melegételeket és az italokat. Erre a pénzt külön tették félre, nehogy másra menjen el.
— Eszter, holnap be kellene ugranunk az étterembe — mondta Gábor vacsora közben, miközben villájára tekerte a spagettit. — Istvánék végül mégis jönnek, hozzáadtam nekik két helyet. A húsokról is dönteni kellene. Szerintem legyen sertéssteak, meg választható hal. Elég lesz az a pénz, ami a kártyához tartozó számlán van?
— Elég — felelte Eszter anélkül, hogy felnézett volna a tányérjából.
— Remek. A zakómat meg holnap elhozom a tisztítóból.
Hétvégén Eszter meglátogatta az édesanyját. Mária egy régi, családi házas városrészben lakott, a település szélén. A ház masszív volt, valaha jó kezek építették, de az idő már minden sarkán nyomot hagyott, és állandó gondoskodást kívánt. Az utóbbi napokban ráadásul szakadatlanul esett az eső.
Amint Eszter belépett az előszobába, megcsapta az orrát a nyirkos, dohos levegő. A konyha közepén, a linóleumon egy műanyag lavór állt. A mennyezetről, a megsárgult tapétán végigcsorogva lassan szivárgott a víz. A cseppek tompa, idegesítő koppanással hullottak a lavór aljára.
— Anya, ez meg mi? — torpant meg Eszter az ajtóban.
Mária a konyharuhába törölte a kezét, és bűntudatos kis mosolyt erőltetett magára.
— Jaj, kislányom, beázik a tető. Az a régi bitumenes lemez már teljesen tönkrement, a múlt héten a szél is felszakított belőle egy darabot, aztán jöttek ezek az esők. Fent a padláson leterítettem pár rongyot, de semmit sem ér.
— Miért nem hívtál fel?
— Ugyan, minek terheljelek benneteket. Gábornál most ott volt az anyja felújítása, nektek is megvan a magatok baja. Tegnap megkértem a szomszédot, László bácsit, hogy másszon fel és nézze meg. Azt mondta, a szarufák is korhadnak. Ezt rendesen újra kellene fedni. Elmentem a bankba is, gondoltam, felveszek valami kisebb kölcsönt a javításra, de ezzel a nyugdíjjal elutasítottak. Majd apránként összerakom valahogy. Tél előtt csak befoltozzuk.
Eszter odalépett az ablak mellé, és ujjával végighúzott a nedves tapétán. A papír szinte magától levált a falról.
— László bácsi szerint mennyibe kerülne, ha nem toldozgatnánk, hanem tisztességesen megcsináltatnánk? Jó lemezzel, brigáddal, ahogy kell.
— Drága lenne, Eszterkém. Munkadíjjal és anyaggal együtt úgy nyolcszázezer forintot mondott. Honnan vennék én elő egyszerre ennyit? Majd cserélgetem a lavórokat, nem nagy fáradság.
Eszter a műanyag edénybe hulló vízcseppeket nézte. Furcsa módon teljes csend lett a fejében.
Elővette a telefonját, és megnyitotta a banki alkalmazást. A kártyájához kapcsolt megtakarítási számlán ott pihent Gábor születésnapjára félretett összeg: hatszáznegyvenezer forint. Ehhez jött még az ő fizetése, amely előző nap érkezett meg.
— Anya, tedd fel a vizet teának — mondta halkan. — Holnap kijönnek a mesterek.