Eszter mozdulatlanná dermedt, kezében a kék fürdőruhával. Kevesebb mint két nap volt hátra az indulásig, az ágyon pedig ott hevert a félig már bepakolt bőrönd.
– Hogy érted azt, hogy lemondtad? – kérdezte lassan, miközben óvatosan rátette a fürdőruhát az összehajtogatott pólók tetejére.
– Úgy, ahogy mondom. A pénzt már visszautalták a kártyára. Persze levonták a kötbért, de nem volt olyan vészes.
Gábor a hálószoba ajtajában állt, vállával a félfának támaszkodva. Kinyúlt térdű otthoni melegítőnadrág volt rajta, egyik kezében félig megevett almát tartott. Az arca nyugodt maradt, szinte hétköznapi. A legkisebb zavartság sem látszott rajta.
– Gábor, három éve nem jutottunk el sehová – szólalt meg Eszter egyenletes hangon, bár belül mintha valami kemény csomóvá szorult volna benne. – Hétfőtől szabadságon vagyok. A munkahelyemen már mindent átadtam.
– Eszter, ez vis maior. Anyámnál a konyhában elrepedt a felszálló vezeték. Minden elázott, a linóleum felpúposodott, az alsó szekrények megszívták magukat vízzel és szétestek. Tegnap munka után elmentem megnézni: ott rendes felújítás kell. Ki kell szárítani a falakat, fel kell szedni a padlót, új konyhabútort kell venni. A brigádnak már átutaltam az előleget, holnap megyünk az anyagokért.
– A nyaralásra félretett pénzünkből?
– Miből másból? – harapott bele az almába. – Több szabad pénzünk nincs, egy részét meg félretettük a vendégségre. Az anyámról van szó, Eszter. Egy családban segíteni kell egymáson. A tenger nem szalad el. Majd jövőre elmegyünk. Vagy kipihened magad a telken, úgyis szép időt mondanak.
Olyan könnyedén mondta, mintha csak egy mozit halasztottak volna el másik napra. Eszter a bőröndöt nézte. Az oldalzsebében már ott voltak az útlevelek, a kinyomtatott biztosítások és a szállásutalványok. Két héten át válogatta a hotelt, értékeléseket olvasott, számolgatta, hogyan férnek bele a költségkeretbe.
– Meg sem kérdeztél.
– Mit kellett volna ezen megbeszélni? – vont vállat Gábor. – Mondom, csőtörés volt. Anyámnak nincs hol főznie. Te komolyan azt mondtad volna, hogy „nem baj, üljön csak a penészben, mi meg elmegyünk süttetni a hasunkat”? Én csak megspóroltam nekünk egy fölösleges vitát. Ennyi. Megyek zuhanyozni.
Megfordult, és eltűnt a folyosón. Eszter hallotta, ahogy kattan a fürdőszoba zárja, aztán megindul a víz.
Még percekig állt az ágy mellett. Végül szó nélkül kivette az útleveleket, és betette őket a komód fiókjába. Aztán elkezdte kipakolni a ruhákat. Gondosan összehajtotta a sortokat, a felsőket, mindent visszatett a polcokra. Az üres bőrönd cipzárját behúzta, majd betolta az ágy alá.
Másnap az anyósa telefonált. Ilona hangosan beszélt, a háttérben fúrógép vagy vésőgép zúgása hallatszott.
– Eszterkém, szervusz. Gábor már elmondta neked, ugye? Jaj, olyan ügyes mestereket talált, képzeld, már le is verték a csempét. Az én fiam igazán derék ember, olasz járólapot vett, még akciósan sikerült elcsípnie. Ne haragudjatok, hogy így alakult a szabadságotok. De ti még fiatalok vagytok, lesz időtök utazgatni. Nekem meg öreg napjaimra hadd legyen már végre rendes, tiszta konyhám. Gábor azt mondta, te nem is vetted annyira a szívedre.
– Igen, Ilona. Nem vettem a szívemre. Viszont hallásra.
Eszter megszakította a hívást, és letette a telefont az asztalra. A munkahelyén a kollégái értetlenkedve kérdezgették, miért nincs még a repülőtéren. Ő röviden csak annyit felelt, hogy változott a terv, aztán újabb költségvetéseket kért ellenőrzésre, csak hogy ne kelljen otthon ülnie.
Gábor közben ugyanúgy folytatta a napjait, mintha semmi különös nem történt volna.