— Az októberi PromInvest-visszaküldést is bele kell venni a számításba.
Márk még csak el sem fordult a monitortól. Az ujjai tovább kopogtak a billentyűzeten.
— Tudom, mit számolok. Köszönöm.
Aztán megigazította a nyakkendőjét. Nála ez jel volt: akkor nyúlt hozzá, amikor nem akart meghallani valamit. Már az első héten feltűnt.
Szerda reggel a tárgyalóban filctollszag keveredett valakinek az erős parfümjével. Nyolcan ültünk bent az osztályról, László az asztalfőnél. Márk kivetítette a prezentációját: grafikonok, divatos betűtípusok, a sarokban annak az üzleti képzésnek a logója, ahonnan az összes nagy szavát hozta.
Magabiztosan beszélt. Mutogatott, lépegetett a vászon előtt, és olyan kifejezéseket dobált be, mint „traction”, „benchmark” meg „unit economics”. A többiek némán hallgatták. Eszter az asztallapot nézte. Péter a logisztikáról valamit firkált a jegyzetfüzetébe.
László elégedetten bólogatott. A negyedéves eredményeket összegző dián pedig ott állt ugyanaz a szám, amelyet előző nap a piszkozatban láttam. A hibás. A hárommillió-kétszázezer forinttal téves.
Nem szóltam azonnal.
— Remek munka, Márk — mondta László. — Friss szemlélet. Látszik, hogy tanult ember készítette.
Eszter halkan köhintett. Találkozott a tekintetünk. Alig észrevehetően felvonta a szemöldökét: „Te is látod?” Láttam.
Péter közelebb hajolt, és odasúgta:
— Anna, mondd már. Te tudod, hogy ez rossz, nem?
Vártam még egy pillanatot. Nem azért, mert féltem. Pontosan tudtam, mi fog történni, ha megszólalok. László kiforgatja majd. Mindig ezt csinálta. Csakhogy ha hallgatok, a hiba bekerül a negyedéves jelentésbe, onnan pedig Mónika, a kereskedelmi igazgató asztalára jut. Akkor már mindenkire visszahullik.
— Márk — szólaltam meg végül nyugodtan, minden él nélkül. — A visszáruk sorában továbbra is eltérés van. A PromInvest októberi visszaküldése nem szerepel a kalkulációban. A valós adat hárommillió-kétszázezer forinttal más. Ez módosítja a negyedév eredményét is.
Csend lett. Márk először a kivetítőre nézett. Aztán rám. Végül Lászlóra.
— Utánanézek — mondta, és a hangja megremegett. Először, amióta ismertem.
László a tollával rákoppintott az asztalra. Egyszer. Aztán még egyszer.
— Anna, elég lesz. Márk majd rendezi. Te nem vagy vezető szakértő, ez nem a te hatásköröd.
Nem az én hatásköröm. Tizenhárom évig az volt. Most hirtelen már nem.
Becsuktam a jegyzetfüzetemet, a tollat mellé tettem, és végighallgattam, ahogy Márk befejezi az előadását. Már nem volt olyan lendületes. Kapkodott, gyorsabban beszélt, mint az elején, és többször is belezavarodott a saját mondataiba. A levegő közben elnehezült a tárgyalóban. Valaki résnyire kinyitotta az ajtót.
Az értekezlet után László a folyosón ért utol. Megfogta a könyökömet, finoman, bizalmaskodva.
— Anna. Várj egy percre.
Megálltam. A kávégép zúgott a folyosó végén. A fejem fölött villogott a lámpa; három hete senki sem cserélte ki.
— Figyelj, értem én — beszélt halkan, szinte suttogva. — Kínosan jött ki. A számokban igazad van, megnézem. És tudod mit? A negyedév végén kapsz egy rendes prémiumot. Nem olyat, mint máskor. Tényleg jót.
A szemembe nézett. Bűntudatosnak tűnt, majdnem őszintének.
— Csak értsd meg: a húgom kért meg rá. Család. Te felnőtt nő vagy, tudod, hogy mennek ezek.
Tudtam. Tizenhárom éve tudtam. Tudtam, amikor a lakáshitelem miatt nem mondhattam nemet. Tudtam, amikor átszervezés volt. Tudtam, amikor azt mondták: „még várj egy kicsit”. Most pedig azt kellett volna megértenem, hogy család.
— Rendben — feleltem.
Bólintottam. László megkönnyebbülten kifújta a levegőt. Úgy érezte, elintézte a dolgot. Megfordult, és visszament az irodájába.
Én még ott maradtam a folyosón. Ekkor sietett el mellettem Mónika, a kereskedelmi igazgató, a táblagépét a hóna alá szorítva. Amikor meglátott, biccentett.
— Jó napot, Anna.
A nevemen szólított. Az osztályon mindenkit ismert névről, de nem mindenkit nevezett így.
— Jó napot, Mónika — válaszoltam.
Elment. Én még álltam egy másodpercig, aztán elővettem a telefonomat, és felhívtam azt a fejvadász céget, amelyik előző este elküldött nekem egy álláshirdetést. A második csörgés után felvették.
Csütörtökön elmentem interjúra. Pénteken megérkezett az ajánlat. Pozíció: vezető szerződéskezelési specialista. Fizetés: húsz százalékkal magasabb. Új cég. Új asztal. Új főnök, aki nem ígérget, hanem dönt.
Az ajánlat ott volt a leveleim között. Háromszor olvastam végig. Aztán rákattintottam az „Elfogadom” gombra.
Hétfőn a szokásosnál korábban mentem be. Fél nyolckor már az irodában voltam. Az épület szinte üresen állt; lent csak a biztonsági őr ült, a második emeleten pedig a takarítónő dolgozott. A padlótisztító fenyős, éles szaga betöltötte a folyosót.
Leültem az asztalomhoz. Kivettem a táskámból egy borítékot. Benne a felmondásom: „Kérem munkaviszonyom megszüntetését saját kezdeményezésemre 2026. december 23-i hatállyal.” Két hét felmondási idő, ahogy a törvény előírja.
Mellé tettem egyetlen lapot. Egy táblázat volt rajta: kilenc sor, kilenc szerződés. Cégnév, kapcsolattartó, éves szerződéses összeg, lényeges feltételek, amelyek a CRM-ben nem szerepeltek. Alul kézzel írt megjegyzés: „A fentieket személyesen én kezelem. A rendszerben nem találhatók meg. Átadásukhoz az én közreműködésem szükséges.”
A nyilvántartás. Egyetlen oldal. Az a bizonyos fájl.
A borítékot betettem az asztalfiókba. A lapot magam mellé készítettem. És vártam.
Kilenc órára mindenki megérkezett. Márk tíz perccel előtte futott be, kezében Cafe Frei-es kávéval, új cipőben. Hallottam, ahogy a folyosón köszönget: hangosan, derűsen, olyan magabiztossággal, mintha mindig is ő lett volna itt a gazda. Három héttel korábban még azt sem tudta, hol van a nyomtató. Most már utasításokat osztogatott.
Belépett a közös irodába, és amikor észrevett, azonnal felém fordult.
— Anna, szükségem lesz egy összesítésre — kezdte.