— Szükségünk van KPI-okra, dashboardokra, a tölcsér látványos megjelenítésére — magyarázta, miközben rápillantott a csuklóján villogó okosórára. — Készítettem hozzá egy sablont.
A sablon végül egy Excel-táblának bizonyult, tele színes diagramokkal és tíz oszloppal, amelyek közül legalább öt ugyanazt mérte más néven. Az én nyilvántartásom, amelyben tizenhárom éve vezettem a szerződéseket, sokkal puritánabb volt. Nem volt benne semmi látványos. Viszont működött. Egy szerződés egy sor. Három másodperc alatt láttam benne mindent: határidőt, mennyiséget, állapotot, kapcsolattartót. Márk ezt képtelen volt felfogni. Nála egy csillogó grafikon többet ért, mint egy használható munkaeszköz.
Tizenegy nap alatt négy dolog történt.
Az első: Márk felvette a DunaÉptől érkező hívást. A beszerzési igazgató, Gábor, 2016 óta az én emberem volt. A tavaszi szállítmány feltételeit akarta pontosítani. Márk kapásból tizenkét százalék kedvezményt ígért neki. Mi soha, senkinek nem adtunk hétnél többet. Amikor megtudtam, olyan forróság öntötte el a mellkasomat, mintha leforráztak volna. Visszahívtam Gábort a saját telefonomról, és két órán át próbáltam visszakormányozni az ügyet a normális mederbe. Ingyen. Munkaidő után. Gábor a végén csak ennyit kérdezett: „Anna, mi folyik nálatok? Ha elmész, mondd meg előre.”
A második: Márk „újrasúlyozta a prioritásokat”, és két héttel odébb tolta a TransLogisztika Kft. szállítását. Egyeztetés nélkül. A határidő borult, az áru nem ment ki időben. A kötbér négyszáznyolcvanezer forint lett. Péntek este szereztem róla tudomást, amikor megérkezett a hivatalos reklamáció az e-mailjeim közé. Este tízig ültem bent, hogy valahogy összerakjam, mi menthető.
A harmadik: Márk megkért, hogy alakítsam át a saját tábláimat „az új rendszer szerint”. Magyarul: bontsam szét azt, ami évek óta hibátlanul működik, és töltsem át az egészet az ő színes, mutatós ábráiba. Két hét alatt tizenhat órám ment rá. Tizenhat túlóra. Díjazás nélkül, köszönöm nélkül. Arra, hogy elrontsam a saját munkamódszeremet.
A negyedik: az egyik reggeli megbeszélésen Márk kijelentette: „Skáláznunk kell az ügyfélportfóliót. Kilenc szerződésünk van összesen, ez kevés egy ilyen szintű cégnek.” Kilenc szerződés, nagyjából százhatvannégymillió forint értékben. Azok, amelyeket éveken át építettem fel, türelemmel, tárgyalásokkal, éjszakába nyúló egyeztetésekkel. „Kevés.” A kollégák lesütötték a szemüket. Eszter a logisztikáról felém pillantott, gyorsan, kérdően. Én meg sem mozdultam.
László mindezt az irodájából nézte végig. És hallgatott. Illetve nem egészen. Egyszer behívatott, és azt mondta:
— Anna, te úgyis ott vagy mellette. Fogd meg kicsit a kezét. Még tanulja.
Fogjam meg a kezét. Tizenhárom év hibátlan munka után nekem kellett volna biztosítókötélként állnom egy fiú mögött, aki két hét alatt több kárt okozott, mint az egész osztály egy év alatt. Ott álltam László ajtajában, és legszívesebben azt mondtam volna: „Tudod, László, én nem bébiszitter vagyok. Én vagyok az az ember, aki százmilliókat hoz ide.” De nem mondtam ki. Csak bólintottam, aztán visszamentem az asztalomhoz.
Mert pontosan tudtam, mi lenne a vége. Semmi. Kétszer próbáltam már beszélni vele, és mindkétszer ugyanazt kaptam: „majd megnézzük”, „majd kezeljük”. A „kezelés” pedig nálunk mindig ugyanazt jelentette: nem történik semmi.
Leültem, és bámultam a monitort. A meghiúsult szállítást. A TransLogisztika reklamációját. A tizenhat órát, amelyet kidobtam az ablakon. A plafon alatt egyenletesen zúgott a klíma, azt a száraz, irodai levegőt keringetve, amitől estére mindig megfájdult a fejem. Odakint már sötétedett, pedig még fél öt sem volt; decemberben ilyen korán ráborul az este mindenre.
A kezem a billentyűzeten pihent. Egyszer csak észrevettem, hogy nem gépelek. Csak ülök. A mutatóujjam automatikusan lenyomja a szóközt. Egyszer. Aztán még egyszer. Tizenhárom év. Százhatvannégymillió. Négy ígéret. Nulla eredmény.
Ekkor csörgött a telefonom. Gábor hívott. Nem az irodai melléken, hanem a privát számomon.
— Anna, őszintén mondd meg. Ez az új srác marad?
— Úgy néz ki, igen.
— Figyelj. Én vele nem fogok dolgozni. Tíz éve mindig kapok valakit, megszokom, aztán elveszik mellőlem. Elég volt. Te vagy az én ügyintézőm. Ha te elmész, én felfüggesztem a szerződést.
Nem szóltam közbe. A fal túloldaláról áthallatszott, ahogy Márk valakinek a telefonban a „folyamatoptimalizálásról” beszél.
— Köszönöm, Gábor — mondtam végül. — Elérhető vagyok. Ahogy eddig is.
Letettem. Felnyitottam a laptopomat. És tizenhárom év után először frissítettem az önéletrajzomat.
Az ujjaim most már gyorsan jártak, szinte megállás nélkül. „Tenderfolyamatok támogatásában szerzett tapasztalat: 23 év. Egyidejűleg kezelt aktív szerződésállomány: legfeljebb 9 szerződés. Éves szerződésérték: 140 millió forinttól.” Leírva egészen komolyan hangzott. Papíron értékes ember voltam. Itt pedig csak annyi jutott nekem: „fogd meg a kezét”.
Márk színes grafikonokkal telepakolt sablonja ott hevert az asztalon. Félretoltam a szélére. Elővettem a saját mappámat, a sima kartonból készültet, mindenféle matrica és felirat nélkül. Elkezdtem belepakolni a másolatokat: szerződéseket, egyeztetési jegyzőkönyveket, saját megjegyzésekkel ellátott táblázatokat. Nem mindent. Csak azt, ami az enyém volt. Amit én építettem fel. Ami az én nevemen, az én kapcsolataimon, az én hitelességemen állt.
Hogy miért, azt akkor még nem tudtam pontosan. Csak úgy. Biztos, ami biztos.
A havi értekezletet szerdára tűzték ki. Márk a negyedéves terv prezentációján dolgozott; ez lett volna az első nagy szereplése. Előző nap láttam a vázlatot. Megnyitottam a közös meghajtón lévő fájlt, és gyorsan átfutottam. A visszáruk sorában azonnal kiszúrtam a hibát. A tavalyi százalékkal számolt, de nem vette figyelembe, hogy a PromInvest októberben egy jelentős tételt visszaküldött. A különbség majdnem hárommillió-kétszázezer forint volt.
Bementem hozzá.
— Márk, a visszáruknál pontatlanság van. Ezt újra kell számolni.