– Anna, gyere be hozzám egy percre.
László úgy szólt ki, hogy közben fel sem emelte a tekintetét a telefonjáról. Egy pillantást sem vesztegetett rám. Felálltam, megigazítottam a zakómat, és elindultam az irodája felé. A folyosón az automata kávé szaga terjengett: kesernyés, túlpörkölt illat, pont olyan, amilyen ebédidő táján mindig.
A helyiségben egy fiatal férfi ült. Keskeny nyakkendő, okosóra, vadonatújnak tűnő öltöny. Huszonhat lehetett, legfeljebb huszonhét. Soha nem láttam korábban.
– Ismerkedjetek meg – dőlt hátra László a székében, és a tollával megkopogtatta az asztallapot. – Ő Márk, az új vezető tenderügyi menedzserünk. Beavatod majd a részletekbe, ugye? Te ismered itt a legjobban az osztály működését.
Vezető tenderügyi menedzser. Pont az a pozíció, amelyet nekem már négyszer megígértek. Először kilenc éve, amikor tető alá hoztam a szerződést a Dunakerrel. Másodszor két évvel később, az átszervezés után. Harmadszor akkor, amikor novemberben, három nappal a kötbér életbe lépése előtt megmentettem a Szirtnek szánt szállítmányt. Negyedszer januárban. „A következő negyedévben, Anna, most már biztosan.”
Márk felállt, és kezet nyújtott. Száraz tenyér, határozott szorítás – begyakorolt mozdulat. Látszott rajta, hogy teljes meggyőződéssel hiszi: megérdemelte ezt a széket.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta. Magabiztos hangja egy árnyalattal hangosabb volt annál, mint amit egy ekkora irodában indokoltnak éreztem. – László sokat mesélt magáról. Azt mondta, maga itt pótolhatatlan.
Levettem a láncon lógó szemüvegemet, összecsuktam a szárát, és Lászlóra néztem. Ő a tollát forgatta, és feltűnő igyekezettel bámult valahová mellém: talán az ablak felé, talán a falinaptárra.
– Pótolhatatlan – ismételtem meg halkan. – Értem.
A fal túloldalán becsapódott egy ajtó. A könyvelésről valamelyik lány felnevetett, csilingelően, gondtalanul. Egészen hétköznapi munkanap volt. Mindenkinek, rajtam kívül.
Az osztályon addigra már mindenki tudta, kicsoda Márk. László unokaöccse. A nővérének a fia. Menedzsmentdiploma, fél év gyakorlat egy logisztikai cégnél, és most már vezető beosztás. Kilenc szerződés fölött, amelyek éves értéke nagyjából százhatvanmillió forintot tett ki.
Három évvel korábban én magam mentem be Lászlóhoz, és nyíltan kértem ezt az állást. Nem üres kézzel érkeztem: kimutatásokat vittem, bevételi adatokat az ügyfeleimről, öt évre visszamenő teljesítménygörbéket. Átlapozta, bólogatott is hozzá. „Anna, látom én ezt. De most átszervezés van, térjünk vissza rá fél év múlva.” Fél év elteltével újra megjelentem nála. Akkor azt mondta, még nem hagyták jóvá a költségkeretet. Egy évvel később átjelentkeztem volna egy másik részlegre, hátha ott észreveszik, mit érek. László megakadályozta. Odajött az asztalomhoz, leült a szélére, és így szólt: „Anna, nekem itt van rád szükségem. Nélküled megállnak a tenderek. Tarts ki még egy kicsit, elintézem.” Én pedig kitartottam. Mert ott volt a lakáshitel. Mert a csapat mégiscsak az enyém volt. Mert az ember negyvenöt évesen hová induljon újra a nulláról?
Tizenhárom éve vittem a hátamon ezeket a szerződéseket. Én kerestem meg a megrendelőket, én tárgyaltam velük, én építettem fel a teljes ellátási láncokat. Az ügyfelek fele nem az irodai számomat hívta, hanem a saját mobilomat. Így volt egyszerűbb: ha este nyolckor borult egy szállítás, az nem várhatott reggelig.
László megvárta, amíg Márk kimegy, aztán halkabbra fogta a hangját, és közelebb húzódott. Fanyar, édeskés kölniszaga volt. Tizenhárom éve ismertem ezt az illatot.
– Anna, ugyan már, ne csináld ezt. Mi egy oldalon állunk. A nővérem megkért, hát mondhattam volna nemet a saját testvéremnek? A fiú nem buta, kitűnő diplomája van. Bele fog jönni. Te pedig itt kellesz nekem mellette. Mutasd meg neki a dolgokat egy-két hónapig, aztán már önállóan is boldogul.
A vendégeknek szánt széken ültem, azon a kemény, kopott kárpitú széken. Tizenhárom év alatt számtalanszor ültem rajta: értekezleteken, beszámolókon, ígéretek hallgatása közben.
– És velem mi lesz? – kérdeztem.
Megakadt. Kigombolta az inge legfelső gombját.
– Megoldjuk. Tudod jól, hogy értékellek. Nélküled itt tényleg nem menne semmi.
Négy ígéret. És most ez: majd megoldjuk.
– Rendben – feleltem. – Akkor rögzítsük pontosan. Írásban. Mit kell átadnom neki, milyen feladatkörökkel.
László arca megrándult.
– Minek ez a formaság, Anna? Hiszen mi nem idegenek vagyunk egymásnak.
Nem idegenek. Csak olyan emberek, akik beültetik az unokaöccsüket más helyére, aztán elvárják, hogy az illető mosolyogjon hozzá.
Bólintottam, és kimentem. Az asztalomnál megnyitottam a „Szerződések” nevű mappát. Kilenc név, kilenc történet, kilenc a semmiből felépített útvonal. Mindegyikhez ott voltak a saját jegyzeteim: ki hozza a döntéseket, mitől idegenkedik, mekkora engedményre számít, melyik napszakban érdemes hívni. Ezekből semmi sem szerepelt a CRM-ben. Minden az én táblázataimban volt. És a fejemben.
Fél évvel korábban végtörlesztettem a lakáshitelemet. A Szirt után kapott prémiumból. Tizenkét éven át fizettem, aztán egyszer csak vége lett. Akkor azt gondoltam: na, most végre levegőt vehetek. Most jön a nyugalom.
A nyugalom pedig éppen László irodájában ült, keskeny nyakkendőben és okosórával a csuklóján.
Bezártam a mappát. Aztán újra megnyitottam. Átszámoltam: kilenc szerződés, az előző évben összesen nagyjából százhatvanötmillió-kétszázezer forint értékben.
Az enyémek voltak.
Nem a cégé. Az enyémek.
Márk azzal kezdte, hogy átrendezte a helyét. Az asztalát az ablakhoz tolta, mert szerinte „ott jobb a fény”. A számítógép háttérképét lecserélte valamilyen üzleti tanfolyam logójára. A harmadik napon pedig egy rögtönzött miniértekezleten bejelentette, hogy a régi rendszer nem elég hatékony, ezért új jelentési formát vezet be.