— az összes szerződésről, ebédig. Megjegyzésekkel együtt. És normálisan formázd meg, mert a táblázataidat külön magyarázat nélkül ember nem tudja értelmezni.
Négy kolléga előtt mondta ezt. Nem kérte. Kiosztotta. Úgy beszélt velem, mintha a beosztottja lennék. Velem, aki már akkor ennél a cégnél dolgoztam, amikor ő még iskolapadban ült.
László úr a vízadagoló mellett állt, épp vizet engedett egy pohárba. Hallotta az egészet. És nem szólt semmit.
Ránéztem Márkra. A drága okosórájára, a makulátlan új cipőjére, a papírpohárra, amelynek oldalára a barista vastag filccel ráírta: „Márk”. Huszonhat éves volt. Három hete dolgozott nálunk. És már ott tartott, hogy „ebédig készítsd el nekem”.
Leakasztottam a szemüvegemet a nyakamban lógó láncról, és letettem az asztalra. Lassan. Nyugodtan.
— László úr — szólítottam meg.
Nem emeltem fel a hangom, mégis azonnal meghallotta. Megfordult, kezében a műanyag pohárral.
— Kérem, jöjjön be egy percre.
Bement az irodájába, leült a helyére. Én utána mentem. Az ajtót szándékosan nyitva hagytam.
Kihúztam a fiókomat, elővettem a borítékot, és az asztalára tettem.
— A felmondásom. Saját elhatározásból. A két hét mától indul.
László úr először a borítékot nézte. Aztán engem. Majd megint a borítékot. A toll megállt az ujjai között; még a szokásos ideges kopogtatást is abbahagyta vele.
— Anna, várj egy kicsit. Ne dönts indulatból. Beszéljük meg.
A boríték mellé odacsúsztattam egy másik lapot. Azt, amelyet előre odakészítettem. A kimutatást.
— Tessék. Kilenc szerződés. Tavaly összesen nagyjából százharmincötmillió-kétszázezer forint értékben. Mindegyik személyes megállapodásokon nyugszik. Azokon, amelyeket én építettem ki évek alatt: fizetési haladékok, kedvezmények, egyedi szállítási ütemezések. Ezekből semmi sincs rendesen rögzítve a CRM-ben. Mert a CRM nem tudja feljegyezni, hogy a Dunaép Kft.-nél Gábor urat délelőtt tíz előtt kell hívni, különben nem veszi fel. Azt sem, hogy az Alföld Trans Logisztika csak a hónap utolsó napján írja alá a teljesítési igazolásokat, és ha valaki akár egy napot is csúszik, egy egész negyedévre eltolják a fizetést.
László úr olvasni kezdte a papírt. Láttam, ahogy lassan halad soronként, és a tekintete újra meg újra megakad a számokon.
— Ez nem zsarolás — folytattam. — Csak a helyzet. Olyan embert ültettél a helyemre, aki az ügyfelek felének a nevét sem tudja. Én tizenhárom évig raktam össze ezt a rendszert. Négyszer hallgattam végig, hogy „majd a következő negyedévben”. És a végén annyi maradt belőle, hogy készítsek neki összesítést ebédig.
— Anna…
— Nem „Anna” ebben a hangnemben — vágtam közbe. A hangom nem remegett. Három hét óta először teljes nyugalom volt bennem. — Anna vagyok. Huszonhárom év szakmai tapasztalattal. Ebből tizenhárom évet itt töltöttem, ígéretekért cserébe.
Az ajtóban Márk állt. Nem vettem észre, mikor került oda. Sápadt volt, a kezében még mindig ott szorongatta a kávéspoharat a saját nevével.
— Laci bá, mi… — kezdte bizonytalanul.
— Most nem — vágta el László úr rekedt hangon.
Levette a szemüvegét, az inge szélével megtörölte a lencséket, mintha ezzel időt nyerhetne.
— Anna, beszélek a vezetéssel. Biztosan találunk valamilyen megoldást. Álláshelyet, pótlékot, emelést… valamit.
— Nem szükséges — feleltem. — Én már megtaláltam a megoldást.
Felvettem az asztalról a szemüvegemet, visszatettem, és kimentem.
A felmondási idő két hete szokatlan csendben telt. Átadtam mindent, amit köteles voltam: munkaköri leírásokat, szabályzatokat, sablonokat, hivatalos folyamatokat. Semmi többet. A saját jegyzeteim, a kapcsolattartói tábláim, az ügyfelekről készített feljegyzéseim nem a cég tulajdonát képezték.
A negyedik napon András hívott a Gránittól. Valahogy megtudta, hogy elmegyek.
— Anna, küldd át az új számodat. Mi veled dolgozunk, nem az irodával.
A hetedik napon Gábor úr telefonált.
— Mondtam én. Amíg nem látjuk, mi lesz, a szerződés függőben marad.
A tizedik napon Mónika behívatta magához László urat. Az ajtó húsz percig zárva volt. Amikor kijött, gyűrött volt az inge, az arca pedig vörös. Úgy ment el az asztalom mellett, hogy rám sem nézett.
Eszter halkan odasúgta:
— Azt kérdezték tőle, miért áll három szerződés.
Három a kilencből. Tíz nap alatt.
Hat hét telt el azóta.
Most egy új íróasztalnál ülök. Másik iroda, másik emelet, másik kilátás: nem egy parkoló, hanem egy kis tér fákkal. Előttem laptop, egy bögre tea és egy jegyzetfüzet. Nincsenek színes grafikonok, nincsenek üres ígéretek. A főnököm a nevemen szólít, és ha mond valamit, azt meg is teszi.
Két ügyfél magától jött utánam. Gábor úr már a második napon felhívott. András a Gránittól az ötödiken. Nem kerestem őket, nem csábítottam át senkit. Megtalálták a számomat, és tárcsáztak. Joguk volt hozzá.
László úr írásbeli megrovást kapott. Márk a kilenc szerződésből ötöt visz, négy továbbra is parkolópályán van. A korábbi körülbelül százharmincötmillió forintos állományból alig hetvenötmillió maradt. Negyedéves szinten nagyjából hatvanmillió forint mínusz. Olyan számok ezek, amelyeket Mónika minden hónapban lát a jelentésekben.
László úr kétszer keresett. Először egy héttel a távozásom után.
„Anna, beszéljük meg. Hátha vissza tudnál jönni.”
Másodszor három héttel később:
„Figyelj, az ügyfelek kérdezgetnek. Legalább telefonon nem tudnál segíteni Márknak?”
Nem vettem fel. Egyszer sem.
Néha eszembe jut: mi lett volna, ha azon a hétfőn Márk nem mondja ki mindenki előtt azt az ebédig szóló utasítást? Lehet, hogy még mindig ugyanabban a kopott székben ülnék, ugyanazon a folyosón, a villódzó neon alatt, és várnám az ötödik ígéretet.
Tizenhárom év. Négy „majd később”. Egyetlen papírlap az asztalon.
Vajon csendben kellett volna elmennem — vagy jól tettem, hogy megmutattam, pontosan mit veszítenek el velem?