Mégis, ahogy belépett a lépcsőházba, a gyomrában ott maradt az a nehéz, kesernyés érzés. Benedek hadat üzent neki. És Eszter egyre biztosabban érezte: esze ágában sincs abbahagyni.
Újabb hét telt el. Péntek este csörgött a telefonja. A húga, Réka hívta, és már az első szavaiból sütött a felháborodás.
— Láttad, miket rakosgatnak ki rólad a közösségi oldalakon?!
Eszter elővette a mobilját, és megnyitotta Erika profilját. Az anyósa friss bejegyzést tett közzé. A képen a ház előtti padon ült, összetört, szerencsétlen arckifejezéssel, mintha az egész világ ellene fordult volna. A fotó alatt ez állt: „Így élünk mi. A saját menyem utcára tett. Elvette az autót, a kulcsokat az arcomba vágta. Pedig én úgy szerettem, mintha a lányom lenne. Ne tegyél jót senkivel, mert csak hálátlanságot kapsz érte.”
A poszt alatt már harmincnál is több hozzászólás gyűlt össze. Többnyire ismeretlen nők írtak oda részvétteljes és mérgező mondatokat: „Tartson ki, drága Erika!”, „Isten mindent lát”, „Milyen aljas teremtés ez a menye, bocsánat a kifejezésért.”
Eszter előtt egy pillanatra elsötétült minden. Kikapcsolta a kijelzőt, és a telefont arccal lefelé az asztalra tette.
Nagyjából egy óra múlva Benedek hívta.
— Szia — mondta, aztán elhallgatott.
Eszter nem szólt semmit.
— Beszélnünk kellene — folytatta végül Benedek. — De nem telefonon. Találkozzunk valahol. Semleges helyen.
— Minek?
— Te is látod, mi történik. Anya beteg. Az egész város előtt megszégyenítetted. Fel sem tud kelni az ágyból. Az orvosok szerint idegkimerülése van. Már készíti a keresetet ellened és apád ellen. Azt mondja, rátámadtál, és a kulcsokat az arcába hajítottad.
Eszter érezte, ahogy forróság önti el az arcát.
— Benedek, ott voltál. Láttad, hogy ő dobta hozzám a kulcsokat. Én először hozzájuk sem nyúltam. Apád is ott állt mellettünk.
— Teljesen mindegy, ki dobta először! — ordította Benedek a telefonba. — Felfogod te egyáltalán, mit műveltél? A családom ellen fordultál! Az anyám ellen! Egy beteg asszony ellen! Egyszer is megkérdezted, mennyi a vérnyomása? Egyáltalán embernek nézed őt?!
Eszter lehunyta a szemét, és lassan elszámolt ötig.
— Amikor elmentél, azt mondtad, válni akarsz. Rendben. Beleegyezem. Váljunk el.
A vonal túlsó végén hosszú csend lett. Eszter hallotta Benedek szapora lélegzetét, és abból, ahogy a háttérben tompán koppant valami, arra következtetett, hogy fel-alá járkál a szobában.
— Szóval válás? — kérdezte már halkabban.
— Igen.
— Jól van. Akkor figyelj. Te akartad. Készülj fel, mert én mindenre igényt tartok, ami jár. A lakás bérelt, de a díjat közösen fizettük. Megvannak a bizonylataim. Az autót sem fogom csak úgy elengedni. Ajándék vagy nem ajándék, majd a bíróság eldönti. És ott vannak a hitelek is. Két éve felvettünk egy személyi kölcsönt. Amit egyébként én törlesztettem.
Eszter összevonta a szemöldökét.
— Azt a hitelt lezártuk. Én utaltam el az utolsó részletet.
— Én erről semmit nem tudok. A papírok majd beszélnek. Készülj, Eszter. Háborút akartál? Megkapod.
Benedek bontotta a hívást.
Eszter percekig mozdulatlanul ült, a kezében a néma telefonnal. Aztán felhívta az apját. László csendben végighallgatta, egyetlen egyszer sem szakította félbe. Amikor Eszter befejezte, csak ennyit mondott:
— Holnap reggel ügyvédhez megyünk. Már találtam valakit, aki jó.
Aznap éjjel Eszter szinte semmit sem aludt. Hol az egyik oldalára fordult, hol a másikra, közben újra és újra lejátszotta magában Benedek minden mondatát, minden hangsúlyát. Minél tovább gondolkodott, annál világosabbá vált számára: Benedek és az anyja nem egyszerűen dühösek. Valamire készülnek. Csapdát állítanak.
A válasz két nap múlva érkezett meg. Munka közben ismeretlen számról hívták a céges telefonján. Amikor felvette, rekedt férfihang szólalt meg.
— Eszter asszony? Behajtási ügyben keressük. A 324/15-ös számú hitelszerződésével kapcsolatban háromhavi elmaradása keletkezett. A tartozás összege négyszáznegyvennyolcezer forint, késedelmi díjakkal együtt még több. Mikor kívánja rendezni?
Eszter lassan leereszkedett a székre.
— Miféle hitelről beszél? Én nem vettem fel semmilyen kölcsönt.
— A szerződés az ön nevére szól. Az okmányadatok egyeznek. A keltezés tavaly áprilisi. Három hónapja nem érkezett befizetés. Kénytelenek vagyunk megindítani a behajtási eljárást.
A vonalban zörej támadt. Eszter ekkor a háttérből egy női hangot hallott, amint odasúgta: „Mondd neki, hogy lefoglalják a lakást is.” Rögtön utána halk, rövid nevetés csendült fel. Eszter ezt a nevetést ezer közül is felismerte volna. Erika volt az.
A hívás megszakadt. Eszter még hosszú ideig ült úgy, hogy a kagylót a fülénél tartotta. A fülében tovább visszhangzott az a diadalmas, gonosz kis kacaj.
Végül felhívta az apját. László egy órán belül megérkezett. Bement a konyhába, letette az asztalra régi, kopott telefonját, és szigorúan a lányára nézett.
— Kezdd az elején. Mindent mondj el. Szóról szóra.
Eszter elmesélte a beszélgetést. Amikor odaért ahhoz a részhez, hogy a háttérben Erika nevetett, László állkapcsa megfeszült, az arccsontja szinte kifehéredett.
— Tehát a nevedre vettek fel hitelt. A tudtod nélkül. Most pedig rajtad akarják behajtani.
— Apa, én tényleg nem vettem fel semmilyen kölcsönt. Esküszöm.
— Tudom, hogy nem. Éppen ezért holnap reggel elmegyünk Katalinhoz. Ügyvéd.
A belső zsebéből elővett egy névjegykártyát, és az asztalra csúsztatta. A fehér kartonon fekete betűkkel ez állt: „Dr. Katalin. Családjog. Polgári jogi ügyek.”
— Te már beszéltél vele? — kérdezte Eszter.
— Igen. Két napja felkerestem, amikor rájöttem, hogy Benedek nem fog magától meghátrálni. Azt kérte, gyűjts össze minden iratot, amid van. Személyi okmányok, házassági anyakönyvi kivonat, az autó ajándékozási szerződése, bankszámlakivonatok. Bármi, ami otthon fellelhető.
Eszter bólintott. Egy ideig kettesben ültek a konyhában, teát ittak, és egyikük sem beszélt. Odakint egyre erősebben verte az eső az ablakpárkányt.
Másnap reggel Eszter és László megálltak Katalin irodája előtt. A rendelőnek is beillő, kicsi ügyvédi iroda egy régi téglaház második emeletén volt. A folyosón papír, kávé és enyhe nyomdafestékszag keveredett. Katalin az ajtóban fogadta őket: negyven körüli, magas nő volt, szürke, egyszerű szabású kosztümben, rövid hajjal, éles, mindent észrevevő tekintettel.
— Jöjjenek be, foglaljanak helyet — mondta. — László nagy vonalakban már elmondta, mi történt. Az autót visszavették, a férje elköltözött, az anyósa a közösségi oldalakon rágalmazza, most pedig előkerült egy hitel is, amelyet ön állítása szerint nem vett fel. Menjünk sorban. Mikor hívták a behajtástól?
Eszter részletesen beszámolt a telefonhívásról. Katalin közben jegyzetelt, csak néha pillantott fel rá.
— Megvan még a szám, amelyről keresték?
Eszter megnyitotta a híváslistát, és lediktálta a számjegyeket. Katalin beütötte a saját telefonjába, majd hívást indított. Néhány csörgés után férfihang szólt bele.
— Halló?
— Jó napot. Dr. Katalin vagyok, Eszter jogi képviselője. Kivel beszélek?
A vonalban halk zörgés hallatszott, majd ugyanaz a férfi, de már sokkal bizonytalanabb hangon kérdezett vissza:
— És ön tulajdonképpen milyen ügyben telefonál?
— A 324/15-ös számú hitelszerződés ügyében. Kérem, mondja meg a cégük teljes nevét, székhelyét, valamint a követeléskezelési tevékenység végzésére jogosító engedélyük számát.
Hosszú csönd következett. A férfi valamit motyogott, alig érthetően, aztán egyszerűen letette.
Katalin nyugodtan az asztalra helyezte a telefont, majd Eszterre nézett.
— Ez nem hivatalos behajtó volt. Egy beugratott emberrel telefonáltattak. Nagy valószínűséggel az anyósa valamelyik ismerőse lehetett, akit megkértek, hogy ijesztgessék meg önt. Egy valódi követeléskezelő köteles pontosan azonosítani magát, megnevezni a társaságot, és közölni, ha a beszélgetést rögzítik.
Eszter megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, Katalin azonban felemelte a mutatóujját.
— Ettől még maga a hitel létezhet. Benedek és Erika akár egy pénzügyi szolgáltatónál vagy kisebb kölcsönöket nyújtó cégnél is intézhettek szerződést az ön okmányainak másolatával. Sajnos az ilyesmi nem ritkaság. Ellenőriznünk kell.
Katalin maga elé húzta a billentyűzetet, és gyorsan gépelni kezdett. Pár perc múlva a monitort Eszter felé fordította.
— Az ön írásbeli hozzájárulása alapján lekértem a hiteladatait a központi nyilvántartásból. Nézze csak. Valóban szerepel elmaradás az ön nevén. Csakhogy nem egyetlen tétel.
Eszter a képernyőre meredt, és úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a padló.
Három sor jelent meg a monitoron. Az első egy személyi kölcsön volt, négyszáznegyvennyolcezer forint összegben, tavaly áprilisi dátummal. A második egy kis összegű gyorshitel százhatvanezer forintról, júliusból. A harmadik pedig egy hitelkártya, kétszázezer forintos kerettel, amelyet szeptemberben aktiváltak.
— Én ezek közül egyiket sem vettem fel — mondta Eszter alig hallhatóan.
László előrehajolt, tekintete szinte belefúródott a képernyőbe.
— Ez mind Benedek műve?
— Ne vonjunk le túl gyors következtetéseket — intette óvatosságra Katalin, felemelve a tenyerét. — Először a tényeket kell rögzíteni. Az viszont látszik, hogy mindhárom szerződés a házasság ideje alatt keletkezett. Az összegek és az időpontok alapján nem úgy tűnik, mintha családi szükségletekre ment volna el a pénz. Eszter, emlékszik arra, hogy az elmúlt egy évben Benedek vagy az édesanyja nagyobb értékű dolgot vásárolt volna?
Eszter gondolkodni kezdett. Aztán úgy érte a felismerés, mintha áramütés rázta volna meg.
— Áprilisban Benedek elvitte az anyját a horvát tengerpartra. Azt mondták, Erika a nyugdíjából spórolta össze. Júliusban Benedek új laptopot vett, arra azt mondta, munkahelyi prémiumból futotta rá. Szeptemberben pedig Erika lakásában megjelent egy új mosógép. Még dicsekedett is vele a szomszédasszonyoknak.
Katalin minden szavát felírta, majd hátradőlt a székében.
— Meg is van az indíték. A pénz nyaralásra, műszaki cikkre és háztartási gépre ment. A tartozást pedig önre terhelték. Eszter, emlékszik, hol volt az igazolványa tavaly áprilisban?
Eszter lehunyta a szemét. A kép lassan előjött. Benedek akkor elkérte tőle az okmányait, mondván, a munkahelyén szükség van a feleség személyes adatainak másolatára valamilyen biztosítási ügyhöz. Eszter nem kérdezősködött. Odaadta.
— Benedeknél volt — mondta halkan. — Azt állította, a munkahelyén kérik a házastárs okmányainak másolatát biztosításhoz.
Katalin bólintott, mintha pontosan erre számított volna.
— Klasszikus módszer. Nagy eséllyel a szerződéseken szereplő aláírásokat hamisították. Ezt írásszakértői vizsgálattal ki lehet mutatni. Ha így van, Benedek és Erika cselekménye a Büntető Törvénykönyv csalásra vonatkozó rendelkezései alá eshet.
Súlyos csend telepedett a szobára. Elsőként László szólalt meg.
— Mit kell tennünk, hogy elinduljon az eljárás?
— Feljelentést kell tenni a rendőrségen. Emellett pert indítunk a hitelszerződések érvénytelenségének megállapítása iránt. Párhuzamosan kérni fogjuk a nem vagyoni sérelem miatti kompenzációt, valamint az összes felmerült költség megtérítését. De mielőtt belevágunk, Eszter, egy dolgot muszáj megkérdeznem: készen áll végigmenni ezen az úton? Mert ha megtesszük az első hivatalos lépést, onnan nincs visszaút. Amint Benedek és Erika értesülnek a feljelentésről, védekezni kezdenek. És valószínű, hogy még keményebben fognak támadni.
Eszter lassan felemelte a fejét, és Katalin szemébe nézett.