Eszter kiszállt a taxiból, de a szülei házának kapuja előtt még pár pillanatig mozdulatlanul állt. A telefonja némán lapult a táskájában, fekete képernyővel, otthon pedig, az albérletük éjjeliszekrényének fiókjában már három hete ott hevertek a Hyundai kulcsai. Azóta hozzájuk sem nyúlt, amióta Benedek egy este fogta mindkét kulcscsomót, és elvitte az anyjához.
Az ajtót az apja, László nyitotta ki. Röviden köszönt, aztán Eszter válla fölött rögtön a lépcsőház üres terére nézett.
— Hol van a kocsi?
Benedek, aki mögötte érkezett, egyik kezében egy narancsokkal teli zacskót szorongatva, előrelépett, mintha a testével is el akarná takarni a feleségét. Szélesen mosolygott, szinte ünnepélyesen.
— Az már anyukám autója! — nevetett fel, majd széttárta a karját, mintha valami tréfás bejelentést tett volna.
Eszter egyetlen szót sem szólt. A tekintetét lesütötte.
László lassan Benedekre emelte a szemét. Hosszan nézte, annyira hosszan, hogy a levegő is megfeszült közöttük. Aztán félreállt az ajtóból, és a folyosó belseje felé biccentett.
— Gyertek be.
Benedek lépett be elsőként a konyhába. Ledobta a kabátját, a szék támlájára akasztotta, majd már nyúlt is az asztalon álló salátás tál felé. Eszter leült vele szemben, két tenyerét az ölébe simította, és a hímzett terítőt bámulta.
Az anyja, Mónika, egy lábas krumplival jött ki a konyha másik részéből. Letette az ételt az asztalra, majd köszönés nélkül visszafordult. Még csak rá sem pillantott a vejére.
Benedek szedett magának, és közben úgy beszélt, hogy fel sem nézett a tányérjából.
— Tegnap anyával kimentünk a nyaralóhoz, vittünk egy új kanapét. Nagyon jó kis autó, rengeteg minden belefér. Anya úgy vezet, mint egy profi, komolyan, én sem gondoltam volna. A raktárnál is megálltunk, átvettünk egy szállítmányt. Hazafelé kicsit leeresztett az egyik kerék, de még azt is ő intézte, odaállt a kompresszorhoz, engem meg sem kért.
Beszélt, és közben rágott. Mónika némán letette az asztalra a teáskannát, majd az ablak mellé ült, mintha a vendégek ott sem lennének.
László felállt, kiment a szobába, és egy vastag, kemény fedelű mappával tért vissza. Letette Benedek tányérja mellé, kinyitotta, majd felé fordította.
— Ajándékozási szerződés — mondta halkan.
Benedek keze megállt a levegőben. A kanál félúton maradt a szája felé, az arca pedig lassan elvesztette a színét.
— Az autó tulajdonosa Eszter. Nem te. És nem az édesanyád.
— Jó, persze, de hát család vagyunk, közös vagyon, mi ugyanúgy…
— Ajándékba kapta — vágott közbe László, és a hangja keményebbé vált. — Amit az egyik házastárs ajándékként kap, az nem számít közösen szerzett vagyonnak. A kocsi kizárólag Eszteré. Te és az anyád a tulajdonos engedélye nélkül használjátok más tulajdonát.
Benedek letette a kanalat. Először a feleségére nézett. Eszter továbbra sem emelte fel a fejét. Ekkor Benedek László felé fordult, és megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de a szája csak ferdén rándult meg.
— Ugyan már, apa, hát nem vagyunk idegenek. Anyám beteg, segítségre van szüksége. A szíve rossz, a vérnyomása összevissza ugrál. Eszter meg úgyis otthon ül, nem használja az autót. Ő maga mondta, hogy fél vezetni. Én talán rosszat akarok? Mindenkiért próbálok tenni, erre maguk rögtön azzal jönnek, hogy idegen tulajdon. Az anyámról beszélünk. Úgy állítják be, mintha valami kívülálló lenne.
László két tenyerével az asztal szélére támaszkodott.
— Te azt szeretnéd, hogy a lányom hallgasson. Hogy gyalog járjon, miközben a te anyád azzal az autóval furikázik, amelyre én hitelt vettem fel, a feleségem pedig eladta az ékszereit. Családi ékszereket. A nagyanyámét.
A csend nehéz takaróként ereszkedett a konyhára. Eszter hallotta, ahogy a tűzhelyen halkan zúg a vízforraló, és valahol az előszobában ütemesen cseppen a csap.
László ekkor a lánya felé fordult. Más hangon szólalt meg: szelídebben, de olyan határozottsággal, amelyből nem lehetett alkudni.
— Eszter, készülj. Megyünk, és visszahozzuk az autót. Most.
Eszter felállt. Benedek is felpattant, felkapta az asztalról a telefonját, és idegesen kopogtatni kezdett a képernyőn.
— Ezt most komolyan gondolják? A saját szülei előtt akarnak megalázni? Egy vacak kocsi miatt?
— Ez nem egy vacak kocsi — felelte László anélkül, hogy hátrafordult volna. — Ez Eszter tulajdona. Öltözz, kislányom.
Hárman mentek ki: Eszter, az apja és az anyja. Benedek a konyhában maradt. Aztán mégis utánuk jött az előszobába, és miközben Eszter a kabátját vette, halkan, de tisztán a hátának mondta:
— Elárultad a családodat. Ezt jegyezd meg.
Eszter egy másodpercre megtorpant, de nem fordult vissza. László kitárta az ajtót, és előreengedte a lányát.
Lementek a ház elé, ahol már várta őket a taxi. Mónika hátulra ült, Eszter mellé, László pedig előre. Bediktálta Erika címét, az autó pedig elindult.
Eszter egész úton kifelé nézett az ablakon. Az anyja nem beszélt, csak hideg ujjakkal szorította a kezét.
A taxi egy régi, ötemeletes panelház előtt állt meg a kerület szélén. A harmadik emeleten világított az egyik ablak. Eszternek eszébe jutott, hogyan kérte el fél éve az anyósa a kulcsokat „csak egy napra”, mert orvoshoz kellett mennie. Aztán két nap lett belőle. Majd egy hét. Végül Benedek egyszerűen közölte, hogy az anyja bekerült a biztosításba, Eszter pedig már nem vitatkozott.
László ment elöl a lépcsőn. Csengetett. Erika szinte azonnal ajtót nyitott, mintha egész idő alatt ott állt volna mögötte. Virágmintás köntös volt rajta, a kezében telefon — Benedek nyilván már figyelmeztette.
— László, hát milyen meglepetés! — próbált mosolyogni Erika, de csak kényszeredetten húzta szét a száját. — Benedek hívott, mondta, hogy kicsit összekaptatok. De hát ez semmiség, családi ügy. Felteszek egy teát, aztán nyugodtan, idegeskedés nélkül megbeszéljük.
— Az autó kulcsait kérem — mondta László egyenletes hangon.
— Persze, mindjárt. — Erika a fogas felé fordult, tett egy lépést, aztán hirtelen maga felé rántotta az ajtót, mintha be akarná csukni előttük.
László tenyerét a tokhoz nyomta, és megtámasztotta az ajtót.
— Ne rendezz jelenetet. A kocsi Eszteré. Fél éve használod az engedélye nélkül. Egyetlen alkalommal sem kérdezted meg, hozzájárul-e. Add ide szépen a kulcsokat, különben hívom a rendőrséget. Minden papír nálam van.
Erika arca eltorzult. Sarkon fordult, eltűnt a lakásban, majd szinte rögtön visszajött, ökölbe szorított kezében a kulcsokkal. A szeme szinte kifehéredett a dühtől.
— Tessék, vidd!
Szándékosan Eszter arca felé hajította a kulcscsomót. A kulcsok nekiütődtek az arcának, majd csörömpölve a földre estek. Mónika felszisszent. László mozdulatlan maradt.
— De a férjed el fog hagyni, ezt jól vésd az eszedbe! — kiabálta Erika Eszter után, miközben az lehajolt a kulcsokért. — Egy rendes feleség támogatja az urát! Te meg mi vagy? Önző! Sajnálod a kocsit egy beteg embertől! Nekem hálásnak kellene lenned életed végéig, amiért a fiam egyáltalán elvett téged!
Eszter felegyenesedett. A keze nem remegett. Ránézett az anyósára, de nem mondott semmit. Csak megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn.
Mónika követte. László még egy pillanatra ott maradt, végignézte, ahogy Erika becsapja az ajtót, aztán ő is lement az udvarra.
A Hyundai a ház előtt parkolt. Az egyik kereke lapos volt, a motorháztetőn koszos csíkok húzódtak, az oldalsó tükör ferdén állt. Eszter kinyitotta az ajtót, és dermedten megtorpant.
A hátsó ülésen idegen szatyrok hevertek, egy foltos, régi kardigán, két üres üdítős palack és szétszórt papírfecnik. Az utastérben cigaretta és olcsó parfüm szaga keveredett. Az első utasülésen Erika kesztyűje feküdt.
Mónika szó nélkül nekilátott kiszedni a holmikat. Egyiket a másik után emelte ki, és gondosan letette őket az aszfaltra, közvetlenül a lépcsőház ajtaja alá.
László Eszter mellé lépett, és finoman megérintette a vállát.
— Ülj a volán mögé. Hazamegyünk.
Eszter beült. A kormány hideg volt és ragacsos. Az apjára nézett, aki már elhelyezkedett az anyósülésen, és bekapcsolta az övét. Hátul Mónika ült be.
Eszter beindította a motort, benyomta a kuplungot, és lassan kigördült az udvarból. A visszapillantó tükörben még látta, ahogy a harmadik emeleti ablakban megrebben a függöny.
Két nap telt el. Benedek nem telefonált, nem írt, nem jelent meg. Eszter már majdnem elhitte, hogy egyszerűen eltűnt az életéből. A harmadik este azonban megszólalt a csengő. Amikor ajtót nyitott, Benedek állt a küszöbön. Nem köszönt, nem magyarázkodott, csak belépett a szobába, és egy gyűrött papírlapot nyújtott felé.
— Olvasd el.
Eszter végigfutotta a sorokat. „Elárultál engem. A szüleidet választottad, nem a családodat. Megaláztad az édesanyámat, aki beteg. Elmegyek. Válás lesz. És vagyonmegosztás. Kártérítés jár nekem.”
Eszter felnézett rá.
— Takarodj.
Benedek meghökkent. Láthatóan könnyeket, könyörgést vagy hisztériát várt. Eszter azonban némán, szinte rajta keresztül nézett. Benedek végül olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy az előszoba beleremegett.
Eszter még sokáig ült a konyhában, és a gyűrött papírt bámulta. A kézírás Benedeké volt, de a szöveget egyértelműen Erika fogalmazta. Eszter túlságosan jól ismerte ezeket a fordulatokat. Félbehajtotta a cetlit, és betette az asztalfiókba. Furcsa üresség maradt benne. Nem fájdalom volt, nem is keserűség, hanem valami tompa, kongó semmi, mintha a mellkasából végre kivettek volna egy nehéz, ormótlan tárgyat, amely évek óta akadályozta a lélegzésben.
Másnap Eszter autóval ment dolgozni. A Hyundai tisztán állt a ház előtt: előző este kisúrolta az utasteret, hogy eltűnjön a dohányszag, kidobta az idegen kesztyűket, és minden kilincset áttörölt. Most már az ő parfümjének illata keveredett benne a termoszbögréből áradó kávééval.
Este, amikor hazaért, és beállt a parkolóba, a szomszéd lépcsőházból kilépett Judit, a szomszédasszony, és integetni kezdett neki.
— Eszterkém, én tegnap láttam magukat! Úgy kiabáltak a férjével, hogy zengett az egész lépcsőház. Már majdnem rendőrt hívtam. Benedek azt mondta, hogy maga meglopta az anyját. Én persze nem hittem el, de olyan meggyőzően adta elő.
Eszter kezében megálltak a kulcsok.
— Megloptam? Ezt mondta?
— Hát igen. Azt mesélte, hogy elvették az autót attól a beteg asszonytól, aki most szívrohammal fekszik. Meg azt is, hogy a holmijait kidobálták az aszfaltra. Mondtam neki, hogy „Benedek, Eszter nem ilyen”, de csak legyintett, aztán elment.
Eszter mély levegőt vett, majd lassan kifújta.
— Judit, én semmit nem loptam el. Az autó az enyém. A szüleimtől kaptam ajándékba. Az anyósom fél évig használta a beleegyezésem nélkül. A dolgait pedig nem kidobtam, hanem visszaadtam. Ha szeretné, megmutatom a papírokat is.
Judit felcsapta a kezét.
— Hát micsoda világ ez! Nekem meg úgy dalolt, mint a pacsirta. Na, Eszterkém, tartsa magát. Én majd szólok a többieknek, hogy ne higgyenek neki.
Eszter bólintott, és elindult a lépcsőház felé.