Eszter előtt egy pillanatra újra felvillantak azok a kulcsok, amelyeket annak idején az arcába vágtak. Eszébe jutott a közösségi oldalon megjelent bejegyzés is. Aztán meghallotta emlékeiben Erika gúnyos nevetését a telefon túlsó végéről.
— Készen állok — mondta halkan, de határozottan.
Katalin röviden bólintott.
— Akkor elindítjuk. Ma elkészítem a rendőrségi feljelentést csalás miatt. Holnap be is adjuk.
Dél körül léptek ki az irodából. Az eső addigra elállt, a felhők között pedig hideg, októberi napfény tört át. Eszter az apja mellett haladt, és érezte, hogy valami lassan átrendeződik benne. A félelem, amely addig minden mozdulatát összeszorította, hátrébb húzódott, és a helyén valami keményebb, hűvösebb elszántság kezdett növekedni.
Még aznap este otthon ült, és a papírokat rendezgette, amikor ismét megszólalt a csengő. Felállt, odament az ajtóhoz, belenézett a kémlelőnyílásba, és Benedek eltorzult arcát látta meg.
Kinyitotta az ajtót.
Benedek a küszöbön állt. A haja zilált volt, a szeme alatt sötét árkok húzódtak, és úgy kapkodta a levegőt, mintha futva tette volna meg az utolsó emeleteket.
— Te tényleg ügyvédhez mentél? — vágta rá köszönés nélkül.
— Mi közöd hozzá?
— Hogy mi közöm? — Benedek tett egy lépést befelé, de Eszter nem hátrált. — Felhívtak, hogy lekérdezted a hiteltörténetedet! Felfogod egyáltalán, mit művelsz? Anyámat akarod börtönbe juttatni?
— Azt akarom megtudni, hogyan kerültek a nevemre olyan hitelek, amelyeket nem én vettem fel. És azt is akarom, hogy akik ezt elintézték, feleljenek érte a törvény előtt.
Benedek megmerevedett. Az ajka szinte kifehéredett.
— Semmit nem fogsz bizonyítani. Érted? Semmit. Anya beteg. Magas a vérnyomása, gyenge a szíve. Ha történik vele valami, az a te lelkeden fog száradni. Ezt érted? Gondoltál rá akár egyetlen másodpercig, mi lesz, ha kórházba kerül? És ha ennél is rosszabb történik? Képes lennél ezzel együtt élni?
— Az anyád a saját egészségéért felel. Ahogy a tetteiért is. És te pontosan ugyanígy.
Benedek úgy nézett rá, mintha életében először látná.
— Megváltoztál. Régen nem ilyen voltál.
— Régen féltem. Most már nincs mit elveszítenem.
Benedek hirtelen megfordult, és elindult a lift felé. Eszter becsukta az ajtót, majd háttal nekidőlt. Egy darabig csak állt ott, és a saját lélegzetét hallgatta.
Másnap reggel kilenc órakor Katalin telefonált.
— Eszter, elkészült a feljelentés. Egy óra múlva magáért megyek, együtt visszük be a rendőrségre.
Eszter átöltözött. Sötét, egyszerű szoknyát vett fel, hozzá fehér blúzt, a haját szoros kontyba fogta, és elindult. A ház előtt Katalin várta az autója mellett, telefonon beszélt. Amikor meglátta Esztert, biccentett, majd gyorsan lezárta a hívást.
— Van egy friss információm — mondta, miközben kinyitotta az ajtót. — Az egyik kölcsönnél sikerült megnézetnem az adatokat. Annál, amelyik körülbelül százhatvanezer forintról szól. Találja ki, kihez került a pénz.
— Erikához?
— Pontosan. A szerződés megkötését követő napon az összeget az ő számlájára utalták. Ez közvetlen bizonyíték. Még arra sem vették a fáradságot, hogy eltüntessék a nyomokat. Úgyhogy az ügyünk már most nagyon erős. Menjünk.
Beszálltak az autóba, és kihajtottak az udvarból. A rendőrségen zsongás, sietség és tompa beszédfoszlányok fogadták őket. Katalin magabiztosan indult a megfelelő iroda felé, köszönt az ügyeletesnek, majd az asztalra tette az iratokkal teli mappát.
— Feljelentés csalás miatt. A bizonyítékokat csatoltuk.
Az ügyeletes átvette a dokumentumokat, iktatta a beadványt, lepecsételte, majd átadott egy igazolást az átvételről. Eszter a kezébe vette a papírt, és elolvasta rajta az ügyszámot. Abban a pillanatban minden valóságossá vált.
Amikor kiléptek az épületből, Eszter telefonja megszólalt. A kijelzőn rejtett szám jelent meg. Egy rövid habozás után fogadta a hívást.
Erika hangja szólalt meg a vonal túlsó végén. Ezúttal nem nevetett. A hangja száraz volt és metsző, mint a téli szél.
— Szóval elmentél a rendőrségre. Jól van. Ne aggódj, ezt még nagyon meg fogod bánni. Nekem is vannak ismerőseim. Majd megtudod, milyen az, amikor az ember rossz emberrel kezd ki.
Eszter nem felelt. Egyszerűen megszakította a hívást, és nyugodt mozdulattal visszatette a telefont a táskájába.
Katalin kérdőn nézett rá.
— Az anyósom volt. Fenyegetőzik.
— Szokjon hozzá — mondta Katalin komoran. — Ez még csak az eleje. Amikor rájönnek, hogy már nem lehet megijeszteni, egy ideig még több fenyegetés jön. Aztán megpróbálnak egyezkedni. Na, akkor lesz igazán fontos, hogy ne inogjon meg.
Eszter bólintott. Már visszafelé tartottak az irodába, amikor ismét csörögni kezdett a telefonja. Ezúttal az édesanyja hívta.
— Eszterkém, hol vagy? — Mónika hangja reszketett.
— Katalinnal vagyok. Mi történt?
— Erika az előbb idejött hozzám. Személyesen. Leült a ház előtti padra, és azt mondja, nem megy el, amíg vissza nem vonod a rendőrségi feljelentést. Azt is hajtogatja, hogy rosszul van a szíve, és ha meghal, te leszel a felelős. A szomszédok már mind odagyűltek, csak bámulnak.
Eszter olyan erősen szorította meg a telefont, hogy az ujjai elfehéredtek.
— Anya, zárd be az ajtót, és ne menj ki. Azonnal megyek.
Amikor Eszter és Katalin megérkeztek a szülei házához, a bejárat előtt már kisebb tömeg álldogált. A környékbeli padokról odasereglett nyugdíjas asszonyok, egy babakocsis fiatal anya, két férfi a szomszéd lépcsőházból — mindannyian azt a padot figyelték, amelyen Erika ült.
Az anyósa szürke, vastag kendőt tekert a nyaka köré, sötét napszemüveget viselt, és bal kezét drámai mozdulattal a mellkasára szorította. Úgy festett, mintha egy rosszul megírt színdarab főszereplője lenne. Mellette nyitott táska hevert, amelyből egy vizespalack és egy doboz gyógyszer kandikált ki.
Eszter kiszállt az autóból. Erika azonnal felkapta a fejét, és olyan hangosan kezdett beszélni, hogy mindenki hallja:
— Itt van! Megjött! Nézzék csak meg, kedves emberek! A saját menyem! Elvette egy beteg idős asszony autóját, most meg még fel is jelentett a rendőrségen. Börtönbe akar juttatni. Azt akarja, hogy ott haljak meg. És miért? Azért, mert orvoshoz kellett járnom!
A kis csoport morajlani kezdett. Eszter már szólásra nyitotta volna a száját, de Katalin finoman megérintette a könyökét, majd maga lépett előre.
— Erika asszony — mondta hangosan, érthetően, minden szótagot megnyomva. — Eszter jogi képviselője vagyok. Amit ön most tesz, azt rágalmazásnak hívják. Más becsületének és jó hírnevének nyilvános megsértése jogi következményekkel járhat. Biztos benne, hogy ezt akarja folytatni?
Erika egy pillanatra elakadt, mintha félrenyelte volna a levegőt. Néhány másodpercig hallgatott, aztán összeszedte magát.
— Ne hadonásszon nekem a jogszabályaival! Én beteg ember vagyok. A szívemmel baj van. Mindjárt mentőt kell hívni hozzám. És ezért maga, Eszter, felelni fog. Maga is, ügyvédnő. Mindent rögzíteni fogok.
— Tegye csak — felelte Katalin nyugodtan. — Én már most is felveszem, amit mond. Minden szavát csatolni fogjuk az ügyhöz. Ráadásul tanúk is vannak. A szomszédok kitűnően hallották, milyen állításokat tett az imént.
Erika összeszorította a fogát, és elnémult. László, aki addig a bejáratnál állt, lement a padhoz, és emelt, de fegyelmezett hangon megszólalt:
— Erika asszony, kérem, hagyja el a ház környékét. Ez magánterület. Annak a lépcsőháznak a bejáratánál ül, ahol a feleségem és a szomszédaink laknak. Ha öt percen belül nem távozik, rendőrt hívok. Nálam van minden irat: az autóról is, és azokról a hitelekről is, amelyeket maga és a fia a lányom nevére vetettek fel. Ha folytatni akarja, folytassa, de akkor már bilincsben.
A tömegben mozgás támadt. A nyugdíjas asszonyok egymásra pillantottak. A szomszéd lépcsőházból odajött egyik férfi hangosan megjegyezte:
— Várjunk csak, ez azt jelenti, hogy ő terhelte rá a hiteleket a menyére? Na, ez aztán szép fordulat.
— Igen — erősítette meg Katalin. — Három kölcsönről van szó. Mindet Eszter tudta és beleegyezése nélkül intézték. A pénz nyaralásra, műszaki cikkekre és egy laptopra ment el. A nyomozás már folyamatban van.
A tömeg suttogása hirtelen egészen más színezetet kapott. A babakocsis nő szó nélkül megfordult és elment. Az egyik idős asszony szigorúan összezárta az ajkát, majd rosszallóan megrázta a fejét.
Erika megérezte, hogy elveszíti a közönségét. Hirtelen felkapta a táskáját, felállt a padról, és a fogai között sziszegte:
— Semmi baj. Az igazság az én oldalamon áll. Maguk még meg fogják tudni, kivel húztak ujjat.
Azzal sebes léptekkel, szinte futva elindult kifelé az udvarból. A napszemüvegét tíz lépés után már le is vette.
László a tekintetével követte, amíg el nem tűnt, aztán a lányához fordult.
— Menjetek be. Anyád nagyon ideges.
Mónika az előszobában várta őket. Sápadt volt, és a kezei még mindig remegtek.
— Elment?
— Elment — mondta László. — És nem fog egyhamar visszajönni. Mindent rögzítettünk.
Segített a feleségének leülni egy székre, majd vizet töltött neki. Katalin közben bement a konyhába, kinyitotta a laptopját, és már írni is kezdte a feljelentés kiegészítését.
— Ez az egész bekerül az iratanyagba — magyarázta közben. — A fenyegetés, a rágalmazás, a nyomásgyakorlási kísérlet. A bíróság az ilyesmit nem szokta jó szemmel nézni. És amikor Erika majd előadja, hogy ő csak egy beteg, szívpanaszos asszony, akkor már nálunk lesz a mai műsorának hang- és videofelvétele.
Másnap korán reggel Katalin ismét felhívta Esztert.
— Eszter, fejlemény van. A rendőrség elrendelte a nyomozást csalás miatt. Ma délután házkutatást tartanak Erikánál.
Eszter leült az ágy szélére. Büntetőügy. A szó úgy csapódott le benne, mint egy ítélet. De ezúttal nem fölötte hangzott el, hanem felettük.
— És mi lesz Benedekkel?
— Őt is be fogják idézni kihallgatásra. Az ügyben társtettesként szerepel. Ha az írásszakértői vizsgálat kimondja, hogy az aláírásokat hamisították, mindkettőjüknek felelniük kell.
Délután Eszter bement dolgozni, de képtelen volt bármire is figyelni. A tekintete újra meg újra elkalandozott, a számítógép képernyőjén lévő sorok összefolytak előtte. Három óra körül üzenet érkezett Katalintól: „A házkutatás lezajlott. Lefoglalták a laptopot, iratokat, bankkártyákat. Erika megpróbált bezárkózni a fürdőszobába. Nem járt sikerrel.”
Egy órával később Benedek telefonált. A hangja remegett, időnként elcsuklott.
— Eszter… Eszterkém… Mit tettél? Kijöttek hozzánk. Anyát majdnem elvitte a mentő. Kétszáz körül volt a vérnyomása. Fekszik, fel sem tud kelni. Érted te, hogy megölöd őt?
— Én nem az egészségi állapota miatt tettem feljelentést. Csalás miatt tettem. A kettő nem ugyanaz.
— Miféle csalásról beszélsz? Jó, felvettünk valamennyit. Elköltöttük. De hát család voltunk! Visszaadtuk volna! Tényleg vissza akartuk adni, esküszöm! Csak nem volt rá időnk!
— Másfél éved volt rá, hogy visszafizesd. Nem fizettél vissza semmit. Vettél magadnak egy laptopot, nekem pedig azt mondtad, prémiumból volt. Közben én az élelmiszeren spóroltam, és busszal jártam, mert minden forintot számolnom kellett. Emlékszel erre? Egyszer is megkérdezted, van-e pénzem bérletre vagy jegyre?
A vonal túlsó végén hosszú csend támadt.
— Nem tudtam — mondta végül Benedek tompán. — Azt hittem, megvan mindened.
— Semmim nem volt, Benedek. Te csak egyszerűen nem vetted észre.
Elhallgatott. Eszter hallotta, ahogy a férfi zihál, nehezen, szaggatottan veszi a levegőt.
— Vissza tudod vonni a feljelentést? Kérlek. Mindent visszafizetek. Mindent visszaadunk. Csak vond vissza.
— Nem. A büntetőeljárás nem így működik. Már nem lehet egyszerűen visszavonni. Akkor sem, ha akarnám.
— Akkor fogalmam sincs, mi lesz.
Benedek bontotta a hívást.
Aznap este Eszter a szüleinél ült. László bekapcsolta a vízforralót, és az ablaknál állva az udvart figyelte.