— Vendégségbe — felelte Eszter, és erőltetett, halvány mosolyt húzott az arcára. — A nagymamátokhoz megyünk. Már nagyon vár benneteket.
Márk arca valamelyest kisimult, bár a válla még mindig feszes maradt. Alig húsz perc múlva a ház előtt megállt a nagy, tágas autó. Eszter saját maga cipelte le a nehéz sporttáskát, aztán sorban besegítette a gyerekeket az ülésekre. A cél nem volt messze, csakhogy a délelőtti forgalom úgy beállt, hogy az út majdnem egy teljes órát vett el tőlük.
Ilona, Gábor és Krisztina anyja, egy rendezett, drága új építésű társasházban lakott. Erős akaratú asszony volt, aki szerette, ha minden az ő szabályai szerint történik; a csendet pedig többre becsülte bárminél. Krisztinára mindig talált mentséget: szerencsétlen, balsorsú teremtésnek nevezte, akit az élet folyton bánt. Esztert viszont sosem kedvelte igazán. Úgy tartotta, a menye túlságosan nagyra van magával, miközben a háztartás körül szerinte nem buzgólkodik eléggé.
A taxi végül megállt a megfelelő kapu előtt. Eszter kipakolta a kis csapatot a járdára, felkapta a csomagot, és mindannyian felmentek a hetedik emeletre. Ilona nem sietett ajtót nyitni. Amikor végre megjelent, selymes otthoni ruhában állt a küszöbön, egyik kezében kávéscsészét tartott. Az arcára kiült a teljes értetlenség.
— Eszter? — nézett végig az anyósa a lépcsőházi társaságon. — Mit kerestek itt ilyen korán?
— Látogatóba jöttünk — mondta Eszter nyugodtan, és betolta a súlyos táskát a tágas, ízlésesen felújított előszobába.
— Nagyi! — csilingelte Nóra boldogan, és már lépett is be a világos laminált padlóra sáros cipőben.
Ilona rémülten hátrált fél lépést, hogy megóvja a selyemnadrágját.
— Miféle látogatás? Én most pihenek! Mindjárt kezdődik a sorozatom.
Eszter válasz helyett finoman beljebb terelte a többi gyereket is.
— A lánya elrepült Törökországba valami Ákossal. A gyerekeket pedig lerakta az ajtóm elé, iratok nélkül.
Ilona arca foltosodni kezdett. A kezében megremegett a csésze.
— Hogyhogy Törökországba? — kapta a tekintetét előbb Márkra, aztán vissza Eszterre. — És a gyerekek?
— A gyerekek itt vannak — biccentett Eszter a kupacba tömörült kicsik felé. — Fogadja az unokáit.
— És akkor mi van? — Ilona egy pillanat alatt támadásba lendült, szabad kezét sértetten a csípőjére vágva. — Te úgyis otthon vagy egész nap! Ránézhetnél a saját unokaöcséidre és unokahúgodra, nem szakadnál bele.
Ilona logikája mindig hibátlanul működött — legalábbis a saját szemében. Más emberek határai számára egyszerűen nem léteztek.
— Dolgozom. Holnap határidős beszámolót adok le — felelte Eszter, és állta a pillantását. — Ráadásul jogilag semmi közöm hozzájuk. Ha bármi történik velük, magának kell felelnie.
— Ugyan már, te csak gombokat nyomogatsz a számítógépen! — csattant fel Ilona. — Az mióta munka? Leülteted őket egy sarokba tablettel, aztán ellesznek.
— A vér szerinti rokonuk maga — vágott vissza Eszter hűvösen.