— kérdezte Eszter, a riadtan álldogáló Márkra nézve. — Ha valamelyikük belázasodik vagy baja esik, még orvost sem tudok rendesen hívni hozzájuk. Jogilag senkijük nem vagyok, csak egy idegen nő a folyosóról.
— Eszter, ne kezdd már ezt a kötözködést! — Krisztina hangja ingerülten csattant a telefonban. A háttérben éppen bemondták az antalyai járat beszállítását. — Miféle tajkártyák meg papírok? Otthon hagytam őket a komódon, kapkodás volt. Nem lesz semmi bajuk. Ha valamelyik nyafog, adj neki valami tablettát, aztán kész. Na, mennem kell, beszállok. Puszi!
A vonal megszakadt.
Eszter még néhány másodpercig a elsötétült kijelzőt bámulta, aztán felhívta a férjét. Gábor csak sokadik csörgésre vette fel; a háttérből gépek zúgása és fémes csattogás hallatszott.
— Gábor, a nővéred az imént lerakott az ajtónk elé négy gyereket. Iratok nélkül. Ő pedig elrepült Törökországba.
A férfi egy darabig nem szólt.
— Ne mondd már… Micsoda szemétség — szólalt meg végül fáradt, tompa hangon. — De most mit lehet csinálni? Maradjanak nálunk egy kicsit. Az utcára mégsem teheted ki őket.
— Akkor gyere haza, és vigyázz rájuk te — vágta rá Eszter, karba fonva a kezét. — Vagy hívd fel anyádat, hogy jöjjön értük. Nekem holnapután átadásom van, nem játszhatok hirtelen négygyerekes bébiszittert.
— Oldd meg valahogy, Eszterkém — hadarta Gábor, mintha csak túl akarna esni a beszélgetésen. — Itt szétesett egy daru, nyakig benne vagyok a munkában, nincs időm családi cirkuszra. Anyával inkább te beszélj, tudod, hogy ugrál a vérnyomása. Valahogy majd elrendezitek, jó?
És már bontotta is a hívást.
Eszter dühösen zsebre vágta a telefont a melegítőnadrágjába. A négy gyerek még mindig a bejáratnál szorongott egymáshoz tapadva. Nóra halkan szipogni kezdett. Márk olyan megszokott, korához egyáltalán nem illő mozdulattal simította meg a kislány fejét, mintha felnőtt lenne közöttük, majd eligazította rajta a sapkát.
Eszter nagy levegőt vett.
— Vegyétek le a cipőtöket — mondta már sokkal szelídebben, és átvette Márktól a nehéz táskát. — Menjetek be a konyhába, mossatok kezet. Csinálok szendvicset, és melegítek teát.
A gyerekek azonnal engedelmeskedtek. Ügyetlenül, mégis fegyelmezetten húzták le a csizmáikat, mintha attól félnének, hogy egy rossz mozdulatért is rájuk szólnak. Eszter közben bement a konyhába, kenyeret szeletelt, elővette a felvágottat meg a sajtot. A gyerekek némán ültek az asztalnál. Falánkan ettek, morzsákat potyogtatva a mintás terítőre, de senki sem kért többet addig, amíg rá nem szóltak, hogy nyugodtan vehet.
Eszter az ablakpárkánynak támaszkodva figyelte őket.
Hívja a gyámügyet? A gyerekek életét törné derékba vele, pedig ők semmiről sem tehettek. Nem küldhette őket valami intézetbe csak azért, hogy leckét adjon az infantilis sógornőjének. Ugyanakkor többé nem volt hajlandó mindent lenyelni és kényelmes lábtörlőként viselkedni. Ha most szó nélkül beletörődik ebbe, Krisztina legközelebb már végleg a nyakukba ül.
Elővette a telefonját, megnyitotta a taxialkalmazást, és egy hétszemélyes autót rendelt. A címsorba beírta azt a jól ismert helyet a kerület túlsó felén.
— Márk — fordult a legidősebb fiúhoz. — Egyétek meg, ami még előttetek van. Utána összepakolunk.
A fiú egész teste megfeszült. A tekintetében egy pillanatra régi, begyakorolt félelem villant.
— Elmegyünk valahová?