— Eszter néni, anya azt mondta, mostantól nálatok fogunk lakni!
Eszter a küszöbön dermedten torpant meg. A szűk előszobába négy unokaöccse és unokahúga zsúfolódott be. A legidősebb, Márk, nemrég töltötte be a tízet, a legkisebb, Nóra, alig múlt négyéves. A másik két fiú, Levente és Benedek, bizonytalanul a bátyjukhoz húzódott. Márk lábánál egy óriási, kockás utazótáska árválkodott, amelyből egy gumipapucs széle kandikált ki.
Lent tompa dörrenéssel becsapódott a lépcsőház ajtaja. Eszter azonnal az emeleti ablakhoz lépett, és kinézett az udvarra. Sógornője meggypiros autója csikorgó gumikkal, szinte kilőve fordult ki a ház elől a főútra.
— Hát ez aztán remekül ki lett találva — jegyezte meg Eszter szárazon, miközben előhalászta a telefonját.
Néhány másodpercre lehunyta a szemét, hátha sikerül lecsillapítania őrülten verő szívét. A férje, Gábor, még előző este elutazott többnapos munkára, és ezt Krisztina, a húga, tökéletesen tudta. Ahogyan azt is, hogy Eszter otthonról dolgozik, bonyolult könyvelési kimutatásokat és éves beszámolókat készít. A rokonság megkérdőjelezhetetlen logikája szerint ez nyilván azt jelentette, hogy egész nap csak ül a gép előtt, és unatkozik.
Az elmúlt héten Krisztina megállás nélkül panaszkodott a családi csoportban. Azt hajtogatta, hogy halálosan kimerült, egy egyedülálló anyának is járna némi pihenés, és milyen csodás lenne végre leugrani a tengerhez. A rokonok közül azonban senki sem jelentkezett önként, hogy két hétig ingyen bébiszitterkedjen. Erre a rafinált sógornő egyszerűen kész helyzet elé állított mindenkit.
Eszter tárcsázott. Hosszan búgtak a jelzések, mire végre felvették. A háttérben repülőtéri morajlás hallatszott, valahol járatokat mondtak be.
— Esztikém, csak ne kezdj el kiabálni, jó? — Krisztina hangja bosszantóan derűs volt. — Az utat az utolsó pillanatban foglaltam, szinte semmibe sem került!
— Krisztina, teljesen elment az eszed? — Eszter igyekezett halkan beszélni, nehogy megijessze a gyerekeket, akik még mindig kabátban ácsorogtak az előszobában. — Miféle tenger? Mindjárt itt az éves zárás, napok óta fel sem állok a laptop mellől.
— Összefutottam Ákossal, és meghívott — csicseregte boldogan a sógornő, mintha meg sem hallotta volna, amit Eszter mondott. — Ezt a lehetőséget egyszerűen nem hagyhattam ki! Öt éve nem voltam normális szabadságon. Ezek mellett a kis vérszívók mellett már azt sem tudom, milyen a napfény.
— És mégis miből etessem őket? — Eszternek a felháborodástól elakadt a hangja. — Hová fektessem le mind a négyet a mi kétszobás lakásunkban? Fordulj vissza, és vidd őket haza.
Krisztina a vonal túlsó végén csak lekicsinylően felhorkant.
— Jaj, ugyan már, találj ki valamit! Főzz nekik tésztát, nem válogatósak. Dobj le pár matracot a földre, nem hercegek. Család vagyunk, hát nem sajnálod őket? Segíts már ki, Eszter, légy ember!
— Hol vannak a gyerekek iratai? A születési anyakönyvi kivonatok, a tajkártyák?