Renáta közben olyan bíborszínűre váltott, mintha valaki belülről felfűtötte volna. A fülei külön életet éltek: olyan vadul izzottak, hogy ha lekapcsolják a villanyt, talán még könyvet is lehetett volna olvasni mellettük.
— Gábor — szólalt meg végül keserves hangon —, legalább te mondj már valamit.
Gábor ránézett. Aztán Eszterre. Utána a Napóleon-szeletre, mintha attól várna valamiféle családi válságkezelési útmutatót.
— Renáta — mondta kis idő múlva. — Szeretlek, a húgom vagy. De amit az előbb mondtál, az ostobaság volt. Ráadásul mindenki előtt. Én a helyedben bocsánatot kérnék.
Renáta nem kért bocsánatot. Legalábbis nem azonnal.
Először közölte, hogy félreértették. Aztán, hogy ő egészen mást akart mondani. Utána azt, hogy ő csak aggódik a bátyjáért, semmi több. Végül pedig bejelentette, hogy kihűlt a teája, és ki kell mennie egy percre.
Ki is ment a verandára. Az üvegajtón át tisztán látszott, ahogy karba tett kézzel megáll, és olyan elszánt figyelemmel mered a kerítésre, mintha az személyesen sértette volna meg, és most magyarázattal tartozna neki.
Eszter az asztalnál maradt. Katalin elé tett még egy szelet süteményt.
— Egyél, Eszterkém. Ezt most kiérdemelted.
— Katalin, én ugyan semmit nem érdemeltem ki. Csak odaadtam a salátát.
— Pontosan erről beszélek. Te átnyújtottad a salátát, cserébe kaptál egy nyilvános megaláztatást. Az ilyesmit muszáj Napóleonnal lefojtani, különben megüli az ember gyomrát.
Eszter elmosolyodott. A sütemény valóban remek volt: vékonyan roppant a tésztája, a krém pedig úgy olvadt el a nyelvén, mint egy kellemes emlék, amelyről az ember már majdnem megfeledkezett.
Nagyjából negyedóra telt el, mire Renáta visszatért. Leült a helyére, és egy ideig csak hallgatott.
— Eszter — mondta végül —, ne haragudj. Nem tudtam.
Úgy ejtette ki ezt a két mondatot, mintha a „ne haragudj” és a „nem tudtam” apró üvegszilánkokból állna, amelyeket nagyon óvatosan kell kitolnia a száján, nehogy megvágja magát.
— Semmi baj — felelte Eszter.
— Én csak azt hittem…
— Tudom, mit hittél.
— Nem muszáj teljesen kivégezned.
— Nem is foglak.
Megint csend lett. Katalin friss teát töltött. A kiskanalak halkan megkoccantak a poharakban. László bekapcsolta a tévét, ahonnan egy bemondó hangja kezdett szivárogni a szobába; az időjárásról beszélt. Esőt jósoltak.
Este, amikor a vendégek lassan szedelőzködni kezdtek, Eszter kilépett az udvarra. Hűvös volt odakint. Nedves föld illata keveredett a szomszéd almafájának szagával; az ágak minden évben átlógtak a kerítés fölött, olyan pimasz magabiztossággal, mintha erre külön telekkönyvi bejegyzésük lenne.
Gábor hátulról lépett mellé, és átölelte a vállát.
— Eszter, ezt korábban el kellett volna mondanom. A munkát. Nem kellett volna hallgatnom, mint valami idiótának.
— Nem vagy idióta. Csak optimista. Azt gondoltad, majd magától megoldódik.
— Nem oldódott meg.
— Nem bizony.
Gábor egy darabig nem szólt.
— Tényleg kellemetlenül érzem magam.
— Miattam?
— Renáta miatt. Nem rossz ember, csak…
— Csak megszokta, hogy ő ül a nyeregben, én meg legfeljebb fogom a lovat.
— Hát, most már tudja, hogy a ló a te tulajdonod.
Eszter felnevetett. Halkan, fáradtan, de őszintén.
— Menjünk haza, Gábor.
— Menjünk.
Gábor kinyitotta neki az autó ajtaját. Annak az autónak az ajtaját, amelyet tavaly Eszter pénzéből vettek, de erről Renáta valószínűleg majd csak később értesül. Mindennek megvan a maga ideje.
A hátsó ülésen egy doboz feküdt, tele Napóleon-szelettel. Katalin csomagolta nekik, és csak ennyit mondott hozzá: „Ez a tiétek. Renátának nem adtam. Ha ennyire önálló, süssön magának.”
Eszter rátette a tenyerét a doboz tetejére. Még langyos volt.
Az autó elindult. A visszapillantóban egy pillanatra felvillant a bézs burkolatú ház, a veranda a csöpögő csappal, és Renáta alakja az ajtóban. Ott állt, integetett; kicsinek és elveszettnek látszott az ünneplő ruhájában, amelyet egyébként szintén Gábor kártyájával fizettek ki.
De Eszter ezen már nem akart gondolkodni. Hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét, és hallgatta, ahogy a gumik surrognak a nedves aszfalton. Az eső végül tényleg megérkezett. A bemondó nem tévedett.