A fizetése — legalábbis a saját megfogalmazása szerint — „egész tűrhető volt, vidéken nem is rossz”. Ha ezt lefordította az ember Renáta nyelvéről a hétköznapi valóságra, akkor nagyjából havi százhatezer forint bruttóról beszéltünk.
Mindezek mellett Renáta abban a lakásban élt, amelyet három évvel korábban ugyanaz a Gábor vett neki, mert hát „mégiscsak a húga, nem lehet az utcára tenni”. És azzal az autóval járt, amelyet Gábor adott át neki, amikor magának újat vásárolt.
Ezekről a részletekről azonban Renáta valahogy sosem szeretett megemlékezni. Különös tehetsége volt ahhoz, hogy a saját világképébe nem illő tényeket ugyanolyan könnyedséggel törölje ki az emlékezetéből, ahogyan mások elfelejtik, hová tették le a kulcscsomójukat.
Eszter a férjére pillantott.
Gábor olyan arccal ült az asztalnál, mint aki legszívesebben eltűnne a szék alatt, ám a szék masszív, régi, szocialista időkből maradt darab volt, és semmiféle együttműködési hajlandóságot nem mutatott az elsüllyesztés ügyében.
— Gábor — szólalt meg Eszter higgadtan. — Mondd el neki.
— Mit mondjak el? — motyogta a férfi.
— Azt, hogy mennyit keresek.
A csend hirtelen olyan sűrű lett, mint Katalin asszony napóleonkrémese.
— Eszter, ugyan már, minek ez?
— Gábor. Mondd.
A férfi megköszörülte a torkát, aztán megdörzsölte az orrnyergét. Felnézett a plafonra, mintha onnan remélne valamiféle súgást. Súgás nem érkezett, csak a tavaly kijavított beázás halvány nyoma nézett vissza rá.
— Eszter keres… — kezdte végül. — Könyvelő. Itthonról dolgozik.
— Itthonról? — kapta fel a fejét Renáta olyan hangsúllyal, mintha Gábor azt mondta volna: a világűrből.
— Igen. Távmunkában. Négy ügyfele van, és mindegyiknek ő viszi a teljes könyvelését.
— És mennyit kap ezért a… könyvelgetésért?
Gábor kimondta az összeget.
Renáta pislogott egyet. Aztán még egyet. Olyan képet vágott, mint aki egy étteremben rendelt egy egyszerű salátát, majd elé tették egy esküvői lakoma számláját.
— Évente? — kérdezte végül óvatosan.
— Havonta — felelte Gábor.
— Ez több, mint a te fizetésed — jegyezte meg halkan László, aki fejben kiválóan számolt, és soha nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem, hogy ezt a képességét finoman érzékeltesse.
A megjegyzés természetesen Renátának szólt.
Renáta kinyitotta a száját. Becsukta. Aztán ismét kinyitotta. Kívülről leginkább egy olyan halra emlékeztetett, amelyet kirántottak a megszokott közegéből, majd megkérték, hogy nyilatkozzon a negyedéves pénzügyi beszámolóról.
— Várj csak — mondta végül. — Ezt most… komolyan mondod?
— Teljesen komolyan — válaszolta Gábor.
— De hát ő otthon ül!
— Otthon dolgozik — javította ki Gábor fáradtan. — A kettő nem ugyanaz, Reni.
Az igazán érdekes fordulat azonban csak ezután következett.
Katalin asszony, aki addig csendben kanalazgatta a napóleonkrémesét, és pontosan olyan arccal figyelte az eseményeket, mint egy első sorban ülő színházi néző, hirtelen letette a villáját.
— Renátám — szólalt meg nyugodtan. — Az előbb arról beszéltél, hogy Gábor eltartja Esztert. Mondd csak, kérlek szépen, a lakásodat te vetted magadnak?
Renáta elpirult. Nem nagyon, csak éppen annyira, mintha a szobában hirtelen pár fokkal melegebb lett volna.
— Az más — vágta rá.
— Persze, hogy más — bólintott Katalin asszony készségesen. — És az autó? Az is más?
— Kati néni, ennek semmi köze az egészhez.
— Dehogynem van, Renátám. Nagyon is van. Az imént mindenki előtt kijelentetted, hogy a sógornőd a bátyád nyakán él. Ehhez képest most kiderül, hogy Eszter többet keres nálad, a lakást és a kocsit pedig neked éppen az a Gábor biztosította, akit olyan meghatóan sajnálsz.
Rövid szünet állt be.
— Vagyis — folytatta Katalin asszony, miközben elgondolkodva piszkálta a krémet a villája hegyével —, ha már mindenképpen meg akarjuk nevezni, ki ül itt Gábor nyakán, akkor az illető nem Eszter. Hanem valaki más. De ujjal nem mutogatok, mert az illetlenség.
A szemével azért megmutatta.
László belehorkantott a teájába. Gábor unokatestvérének nagynénje, aki Szegedről érkezett, és addig békésen eszegette a franciasalátát, halkan csak annyit mondott:
— Én valahogy sejtettem.
Hogy pontosan mit sejtett, az rejtély maradt, de a hangsúlya beszédesebb volt minden magyarázatnál.