A desszertet két fordulóban hordták ki a konyhából. Katalin asszony a híres Napóleon-szeletét sütötte meg: vékony, roppanós tésztarétegek, köztük selymes krémmel, amelyet még az édesanyjától tanult, az pedig a saját anyjától. Így aztán ez a sütemény, ha szigorúan néztük, nagyjából százéves múlttal rendelkezett.
Eszter segített tányérokat rakni az asztalra. A konyhában kissé Katalin felé hajolt, és halkan megkérdezte:
– Katalin asszony, ugye maga tudja, hogy én dolgozom?
– Hogyne tudnám, Eszterkém. Te mondtad, amikor a csövekről beszélgettünk. Könyveléssel foglalkozol, otthonról.
– Na, pontosan.
– Renáta talán nincs ezzel tisztában?
Eszter csak vállat vont.
– Renáta azt tudja, amit tudni akar.
Katalin asszony a sütemény fölött ránézett, aztán sóhajtott egyet. Külön sóhaja volt az ilyen alkalmakra: hosszú, elnyújtott, a végén egy alig hallható kis sípolással. Nagyjából azt jelentette: „én szóltam előre, innentől te döntöd el”.
– Eszterkém, egyszer talán elmagyarázhatnád neki. Már harmadik éve meséli mindenkinek, hogy Gábor tart el téged. Nekem is, Lászlónak is, még Ágnes néninek is a szomszédból. Ágnes néni különben nagyon a szívére veszi.
– Miattam?
– Gábor miatt. Szerinte nehéz neki.
Eszterből kiszaladt egy hitetlenkedő horkanás. Ágnes néni életében pontosan kétszer látta Gábort, és mindkét alkalommal olyan boldog arccal ette a grillhúst, hogy csak rendkívül fejlett együttérzéssel lehetett volna szenvedő mártírt látni benne.
Aztán bekövetkezett valami, amire Eszter egyáltalán nem készült.
Visszamentek az asztalhoz. A süteményt felszeletelték, a teát kitöltötték, László pedig poharat emelt a családra, az egészségre, és arra, hogy „mindenki azzal foglalkozzon, amihez kedve van, ne azzal, amit a főnöke a nyakába varr”.
Mindenki koccintott.
Renáta pedig úgy érezte, eljött az ő pillanata.
– Gáborkám – kezdte azon a hangon, amely rendszerint a második pohár után jelent meg nála –, régóta meg akarom mondani neked. Most, mindenki előtt, hogy ne a hátad mögött legyen. Te rendes ember vagy. Két munkahelyen hajtasz. Viszed a családot a válladon. Még a felújítást is magad csinálod. De keményebbnek kellene lenned.
Csend lett. A kiskanalak is elnémultak.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Gábor.
– Úgy, hogy te vagy az egyetlen kereső a családotokban. És ezt nem kell szégyellned kimondani.
Azzal Eszter felé fordult. A tekintete részvétteljes volt, és tisztán ki lehetett olvasni belőle: „a te érdekedben teszem”.
– Eszterkém, nem bántani akarlak. De a bátyám tart el. Ilyenkor legalább csendben maradhatnál, amikor ő eldönti, mire menjen a pénz. Te nem dolgozol, egy fillért sem teszel bele a családi kasszába, és ezt mindenki tudja.
Olyan némaság telepedett a társaságra, hogy a verandáról behallatszott a csöpögő csap hangja. Ugyanazé a csapé, amelyet Tibor százötvenkétezer forintért ígért megjavítani.
Eszter letette a csészéjét.
Lassan. Óvatosan. Pontosan a csészealj közepére.
– Mindenki tudja? – kérdezett vissza.
– Hát ez nyilvánvaló – tárta szét a karját Renáta. – Gábor bejár a céghez, fizetést kap. Te meg otthon ülsz. Ez egyszerű matematika, Eszterkém.
Itt érdemes tisztázni valamit, amiről Renátának fogalma sem volt.
Eszter könyvelőként dolgozott. Távmunkában, otthonról, a hálószobában álló kis íróasztalnál, az ablak mellett. Négy kisebb vállalkozás könyvelését vitte, méghozzá immár nyolc éve. Akkor kezdte, amikor a kisebbik lánya iskolás lett, és azóta egyetlen hónapra sem hagyta abba.
Hogy Renáta miért nem tudott erről? Azért, mert Eszter nem tartotta kötelességének, hogy beszámoljon a sógornőjének. Gábor tudta. Katalin asszony tudta. Valószínűleg László is sejtette, bár vele Eszter soha nem ült le külön ezt megvitatni.
Renáta viszont a saját, gondosan berendezett valóságában élt, ahol ő volt a talpraesett, sikeres, elfoglalt nő, Eszter pedig a bátyja nyakán élősködő feleség.
Eközben maga Renáta egy szépségszalon recepcióján dolgozott.