– Eszter, add már ide azt a salátát. Nem, nem ezt. Azt, amelyikben surimi van. Te vagy nálunk az otthon ülő háziasszony, igazán tudhatnád, melyik tálban mi van.
Renáta úgy ejtette ki a mondatot, mintha kedveskedni akarna. Mosolygott hozzá, kissé félrebillentette a fejét, a kanala pedig elegánsan megállt a tányér fölött. Látszólag semmi bántó nem volt benne. Mégis, az asztal körül egy árnyalattal sűrűbb lett a csend.
Eszter odanyújtotta a kért salátát.
László hatvanötödik születésnapját ünnepelték. A család emiatt Katalin, az ünnepelt idősebb nővérének vidéki házában gyűlt össze. Az épület még abból a korszakból való volt, amikor mindent masszívra és örök életűre terveztek, aztán az évek során veranda, toldalék, melléképület és meghatározhatatlan színű burkolat nőtt rá. Katalin ezt az árnyalatot „tejeskávénak” nevezte, mindenki más inkább csak úgy mondta: „az a bézses valami”.
A nagyobbik szobában terítettek meg. Alacsony volt a mennyezet, a levegőben friss uborka illata keveredett a régi bútorok szagával. A tizenkét vendég olyan szorosan préselődött egymás mellé, hogy a könyökök szinte összefonódtak. Gábor, Eszter férje és Renáta édestestvére, éppen a két nő között ült, és úgy tűnt, ő az egyetlen, aki nem érzékeli, hogy a levegő már finoman szikrázik.
– Egyébként ez a saláta tényleg jó – jegyezte meg, miközben másodszor is szedett belőle. – Anya, te csináltad?
– Segítettem benne – felelte Katalin. – De a munka nagyját Eszter végezte. Reggel óta a konyhában sürgött-forgott.
– Hát, neki aztán van ideje bőven – szúrta oda Renáta, anélkül hogy felnézett volna a tányérjából.
Ez a „van ideje bőven” ott maradt lebegni az asztal fölött, mint egy darázs a kompótos tál mellett. Mindenki észrevette. Senki sem próbálta elhessegetni.
Eszter nem szólt semmit, csak letört egy darabka kenyeret. Tizennégy éve ismerte Renátát, és ennyi idő alatt megtanult egy egyszerű szabályt: a sógornője lassan melegszik bele. Először jön az „otthon ülő háziasszony”, utána a „rengeteg szabadidő”, desszertre pedig már rendszerint jut valami igazán ünnepi csípés is.
És Eszter nem tévedett.
A főételnél a beszélgetés a felújításokra terelődött. Katalin azt mesélte, hogyan cseréltette ki a csöveket a nyaralóban, és miként derült ki Tiborról, a vízszerelőről, hogy bár eredetileg csak egyetlen hibás cső miatt hívták, szerinte mindent ki kellett volna cserélni – beleértve a saját elképzelését is arról, mennyit illik elkérni egy ilyen munkáért.
– Százötvenezer forint csak a munkadíj! – háborgott Katalin. – Mondtam is neki: Tibor, ennyi pénzből veszek magamnak egy másik nyaralót. Erre azt felelte: Katalin asszony, ezen a környéken biztosan nem.
Nevetés futott végig az asztalon. László jókedvűen rácsapott a tenyerével a terítőre, a teáskanalak megcsörrentek a poharakban.
– És ti befejeztétek már a saját felújításotokat? – fordult Katalin Gábor felé. – Mintha azt mondtad volna, hogy a konyhával akartok valamit kezdeni.
– Kész lettünk – bólintott Gábor. – Novemberben. Leraktuk a csempét, új lett a hátfal is. Szerintem nagyon szépen sikerült.
– Gondolom, nem volt olcsó mulatság.
– Elment. Egy részét mi csináltuk.
Renáta letette a poharát.
– Gábor, te raktad le a csempét?
– Igen.
– Munka után?
– Igen, esténként.
– Szegénykém – csóválta meg a fejét Renáta. – Egész nap dolgozol, aztán még otthon is hajtod magad. Ráadásul úgy, hogy a feleségednek egész nap semmi dolga.
Eszter ekkor érezte, hogy odabent valami megbillen. Nem harag volt ez. Inkább fáradtság: ismerős, megszokott, olyan, mint egy régi ébresztőóra, amely minden reggel ugyanúgy csörög, és amelyből valamiért nem lehet kivenni az elemet.
– Renáta, nekem nincs egész napom szabadon.
– És mivel vagy elfoglalva? – kérdezte a sógornője olyan lágy hangon, mintha csak egy sütemény receptje után érdeklődne.
– Dolgozom.
– Jaj, Eszter, valamilyen értelemben mindannyian dolgozunk. Van, aki bejár a munkahelyére, és van, aki levest főz.
Gábor homloka összeráncolódott, de nem szólalt meg. Ilyenkor mindig hallgatott, mert őszintén hitte, hogy amit nem vesznek észre, az előbb-utóbb magától elenyészik. Tizennégy év alatt ez egyszer sem történt meg, Gábor azonban megingathatatlanul hitt a hallgatás erejében.