A vödörből régi rongyok, törött gyerekjátékok és mindenféle felismerhetetlen kacat kandikált ki.
Anna a lépcsőházban maradt, és szótlanul figyelte, hogyan fagy le a volt férje. Számára mindez rég nem volt újdonság. Erzsébet gyűjtögetési mániáját az egész ház ismerte. Hazahordott billegő sámlikat, csorba tányérokat, kukák mellé tett ruhákat, üres befőttesüvegeket. Ha valaki megkérdezte, minek ez a sok limlom, mindig ugyanazt felelte: jó lesz az még valamire.
A szobában még nyomasztóbb látvány fogadta őket. A kanapé egyik felét használhatatlanná tették a törött esernyők és a madzaggal összekötözött kertészeti magazinok. Az ablakig esély sem volt eljutni, mert kiszáradt, nyikorgó székekből és régi gumiabroncsokból valóságos torlasz épült előtte. Az ebédlőasztalon mosatlan műanyag dobozokból emelkedett rendezetlen kupac.
– Ez csak… csak azért van, mert felújítást tervezek! – hadarta Erzsébet, miközben megpróbált átfurakodni a fia mellett, és kétségbeesetten takarta volna el a szekrényt, amelyből összegubancolódott fonalgombolyagok meg különféle vezetékek lógtak ki. – Apránként gyűjtöm a holmikat a nyaralóhoz!
– Miféle nyaralóhoz, anya? – Gábor döbbenten nézett körbe, és még oldalra sem mert lépni, nehogy magára döntse valamelyik kartonpiramis tetejét. – Azt nyolc éve eladtuk.
– Hát, ki tudja! Majd veszünk másikat! Pár napon belül mindent kidobok, esküszöm. Csak eddig nem jutottam hozzá!
Gábor lassan megfordult, és kiment a lépcsőházba. Elővette a telefonját, céltalanul forgatta az ujjai között, aztán Annára emelte a tekintetét. Olyan arca volt, mint aki hirtelen nem tudja, miben higgyen.
– Erről fogalmam sem volt.
– Most már van – vont vállat Anna hűvösen. – És legközelebb, amikor felhív, hogy én milyen rossz anya vagyok, jusson eszedbe ez a banánosdoboz-rengeteg. Lilla csizmáját pedig ne keresd tovább, Erzsébet. Veszek neki újat.
Ezzel megfordult, és elindult lefelé a lépcsőn. Még vacsorát kellett főznie, aztán segítenie kellett a lányának a matekban.
– Hé, várj már! – szólt utána Gábor, és csak odalent, a kapu előtt érte utol.
Anna megállt, de nem fordult felé teljesen.
– Mit akarsz?
– Figyelj… sajnálom, hogy így neked estem – mondta Gábor, és a cipője orrával arrébb pöccintett egy apró kavicsot az aszfalton. Kerülte Anna pillantását. – Anyám felhergelt. Este átutalok negyvenezer forintot. Arra a kabátra. Vagy csizmára. Ahogy gondolod.
– Utald – bólintott Anna röviden. – Megadjam Lillának a számod? Kérte. Hiányzol neki.
– Igen, hívjon csak. Hétvégén ráérek, elviszem a parkba. És… a zárat cseréltesd ki az előtérnél. Ha kell, beszélek én a szomszédotokkal.
Anna ezután elindult hazafelé. Nem áltatta magát. Gáborból ettől még nem lesz az év apja, nem kezd majd mesés összegeket fizetni tartásdíjként, és Erzsébet sem fogja egyik napról a másikra abbahagyni, hogy törött kacatokat cipeljen haza a lomtalanításból.
De Anna legalább azon az estén nyugodt lelkiismerettel felhívta a szerelőt, és megbeszélte vele a zárcserét.