Neki már maga a gondolat is kész tragédia, hogy új kulcsot kellene osztani. Így aztán marad a tűrés. Mindegy is, jöjjön-menjen, ha annyira akar. Csak Lillát ne zaklassa.
Ebben a pillanatban felvillant az asztalon Anna telefonjának kijelzője. Üzenet érkezett. Anna odapillantott, elolvasta a pár sort, és azonnal összerándult a homloka. A lánya írt, aki nagyjából egy órája ért haza az iskolából.
„Anya, itt van a nagyi. Apa is vele jött. Járkálnak a lakásban, és veszekednek.”
Anna elnézést kért az ügyfelétől, sietve befejezte, amit éppen csinált, magára kapta a kabátját, és gyors léptekkel elindult haza.
Az előszobában idegen parfüm nehéz illata terjengett. Anna lerúgta a cipőjét, aztán egyenesen a konyha felé ment.
Gábor az ablak melletti hokedlin ült. Drága, jó szabású bőrdzseki volt rajta, az ujjai között pedig a slusszkulcsát forgatta. Annak az autónak a kulcsát, amelyik állítólag éppen elromlott. Erzsébet a tűzhely mellett állt, és olyan képet vágott, mintha temetésen volna. Lilla az asztalnál kuporgott, rémült szemmel nézve az apját.
– Menj be a szobádba, kicsim – szólt Anna halkan a lányához. – Csináld meg a leckédet.
A gyerek szinte lecsúszott a székről, és egy pillanat múlva már el is tűnt az ajtó mögött.
– Na, mi ez a családi tanácskozás? – Anna a konyhaajtó félfájának támaszkodott.
Gábor kihúzta magát, majd zsebre vágta a kulcsokat.
– Szia, Anna. Anyám azt mondja, gondok vannak nálatok. Gondoltam, idejövök, és tisztázom.
– Nálunk minden rendben van. Az viszont érdekesebb kérdés, hogy te mit keresel itt szerda délután. Nem kellene dolgoznod?
– Elkértem magam – morogta a volt férje, közben kerülte a tekintetét. – Mellesleg a lányom miatt aggódom. Anya tegnap sírva hívott fel. Azt mondta, a gyerek koszban él, szanaszét vannak a holmik, az anyja meg egész nap eltűnik dolgozni.
– Pontosan! – csapott le rá diadalmasan Erzsébet. – Beadja azt a kislányt idegenek közé a napközibe, ő meg egész nap a körmeit reszelgeti!
Anna ellökte magát az ajtófélfától, és közelebb lépett az asztalhoz.
– A napköziről a helyedben inkább hallgatnék, Erzsébet. Ki ígérte meg a múlt hónapban, hogy keddenként elhozza Lillát az iskolából? Kétszer sikerült is, harmadszorra meg egyszerűen megfeledkeztél róla. A gyerek egy órán át ült a bejáratnál, mire én rohantam érte a munkából.
Az anyósa arca foltokban kivörösödött.
– Felszökött a vérnyomásom! Idős ember vagyok!
– Más lakásában razziázni viszont, úgy látszik, bőven van erőd.
Anna ezután a volt férjére nézett.
– És te, Gábor? Mikor vettél utoljára bármit is a lányodnak, apuka? A te húszezer forintod pontosan egy hét iskolai ebédre elég.
– Fizetem a gyerektartást! – csattant fel Gábor. – Amennyit a bíróság megállapított, annyit utalok! Ne állíts be úgy, mintha valami szörnyeteg lennék! Nem vagyok milliomos!
– Nem állítalak be sehogy. Csak kimondom a tényeket. Anyád pedig idejár, hogy kiszívja a véremet, aztán felhív téged, és meséket talál ki a gyámügyről. Ha már ellenőrizni jöttél, nyisd ki a hűtőt. Van benne friss leves, fasírt is. Istállót keres itt, de nem talál.
– Én nem találok ki semmit! – tárta szét a karját Erzsébet. – Él az apja, a gyerek mégis úgy nő fel, mint valami elhanyagolt utcagyerek!