– Holnap első dolgom lesz bemenni a gyámügyre!
Erzsébet fenyegetően a szőnyegen szanaszét heverő holmik felé bökött.
– Ez nem is lakás, hanem disznóól! Él az apja annak a gyereknek, mégis ilyen koszban kell felnőnie!
Anna a vállával a félfának támaszkodott, és nyugodt mozdulattal összefonta maga előtt a karját.
– Menjen csak. Reggel korán álljon be a sorba.
Az anyósa sértetten felhorkant, kényelmesebben a hóna alá igazította fényes, lakkbőr táskáját, aztán peckesen elvonult lefelé a lépcsőházban.
Anna becsukta utána az ajtót, majd végignézett az előszobán. Disznóólról szó sem volt. Egyszerűen csak leszedte a galériáról a nyolcéves Lilla téli ruháit. Át kellett válogatnia, melyik darabot nőtte ki végleg a lánya, és mi az, amit még feltehet eladásra az internetre. Kabátok, overálok, sapkák várakoztak a padlón kupacokban, hogy sorra kerüljenek.
Pont ekkor jutott eszébe Erzsébetnek, hogy beállítson előzetes telefon nélkül. Nála maradt egy pótkulcs a közös előtér ajtajához, és ezt ijesztő rendszerességgel használta is.
A válás óta három esztendő telt el. Anna volt férje, Gábor a város másik végébe költözött, munkát kapott egy autószervizben, és havonta pontosan elküldött a lányára húszezer forintot. Ez az összeg nagy nehezen elég volt a rajzszakkörre, meg talán két hét iskolai ebédre. Az anyja viszont továbbra is része maradt Anna életének. Időről időre megjelent a bérelt kétszobás lakás küszöbén, hogy megossza menyével a szerinte pótolhatatlan véleményét gyereknevelésről, háztartásról és minden egyébről.
A gyámüggyel való fenyegetést Anna nem vette komolyan. Sok mindent kiabál az ember, ha dühös, főleg ha még papucsot sem kínálnak neki.
Másnap Anna dolgozni ment. Manikűrösként bérelt egy asztalt egy kis szépségszalonban, két saroknyira az otthonuktól. Ez biztos bevételt jelentett, amiből ki tudta fizetni az albérletet, és étel is került az asztalra, miközben a volt férje az új, gondtalan életét építgette.
Az asztal túloldalán Katalin ült, régi, állandó vendége.
– Ezt tényleg így mondta? – vonta fel meglepetten a szemöldökét, miközben Anna óvatosan leoldotta a körmeiről a régi géllakkot.
– Szóról szóra. Azt mondta, disznóólban élünk, és ránk küldi a gyámügyet.
– Ugyan már, engedd el. Az én volt anyósom is fenyegetőzött mindennel. Egyszer rendőrséggel, máskor bírósággal. Szeretik éreztetni, hogy még mindig számítanak.
Anna lesöpörte a port a munkaasztalról.
– Elengedtem én. Csak idegesít. Tegnap direkt szabadnapot vettem ki, hogy átnézzem Lilla holmijait. A fele kicsi rá, az ujjak a könyökéig érnek. Arra gondoltam, eladom a régieket, kipótolom, és veszek neki egy rendes télikabátot. Erre betoppan ez az ellenőrzés.
– És a volt férjed? Ő nem akar beszállni a kabátba?
– Gábor? – Anna keserűen elmosolyodott. – Gábor tegnap átküldte a törvényes húszezer forintját. Mellé írt egy üzenetet: „Az apanázst elutaltam, elromlott a kocsim, többet ne kérj.” Mintha naponta hívogatnám pénzért.
– Figyelj, akkor cseréld ki a zárat a közös előtérnél. Miért járkál ki-be úgy, mintha otthon lenne?
– A szomszédok nem engedik. Ott lakik Ilona néni.