Már nem kérni akartak, hanem ketten együtt rám nehezedni. Úgy viselkedtek, mintha a döntés régen megszületett volna, az én ellenkezésem pedig csak valami átmeneti kellemetlenség lenne, amit elég hangos szóval félresöpörni.
Felálltam az asztaltól. András azonnal felkapta a fejét.
– Hová mész?
– A dolgozószobába.
– Csak ne rendezz jelenetet – vetette oda. – És ne gyere megint a dossziéiddal. Nem vizsgán vagyok.
– Nem, András. A vizsgán már túl vagy. És el is buktad.
Nem vártam meg, mit felel. A dolgozószobában ott állt a súlyos széf, amelyet apám még évekkel ezelőtt hozatott a fontos iratoknak. Az örökség után digitális zárra cseréltettem a szerkezetet, de sokáig meghagytam Andrásban azt az érzést, hogy ha igazán szüksége lesz valamire, tőlem mindent megkaphat. Bent voltak a közjegyzői papírok, a házassági szerződés, a bankszámlakivonatok, és egy boríték is ezzel a felirattal: „A. Projekt. Csak aláírt megállapodás után.”
Ezt a megjegyzést én írtam rá egy héttel korábban, miután András harmadszor is megtagadta a kölcsönszerződés aláírását. Akkor még próbáltam valamilyen köztes megoldást találni. Ő azt hajtogatta, hogy a bizalmatlanságommal megalázom. Én pedig újra meg újra elmondtam: harmincnégymillió-négyszázezer forintot papírok nélkül átadni nem házastársi segítség, hanem ostobaság. A beszélgetés minden alkalommal itt szakadt meg.
Az ebédlőből áthallatszott Mária hangja:
– Most megsértődik, aztán majd visszajön. A lényeg, hogy ne engedj neki. Az ilyen nőkkel csak határozottan lehet beszélni.
A régi kóddal kinyitottam a széfet. A pénz érintetlenül ott feküdt. Mellette sorakoztak azok az iratok, amelyeket nem háborúra, hanem nyugalomra készülve gyűjtöttem össze: az öröklési bizonyítvány, a házassági szerződés, a számlakivonatok, András irodájának kifizetéseiről szóló másolatok, valamint az üzenetváltások, amelyekben készpénzt kért, de minden kötelezettségvállalástól elzárkózott.
Megváltoztattam a kódot. Nem siettem. Figyelmesen ütöttem be az új számokat, majd kétszer is ellenőriztem őket. A széf rövid hangjelzéssel igazolta a műveletet, a kis kijelzőn pedig megjelent, hogy a hozzáférés módosult. Ezután megnyitottam a banki alkalmazást, és visszavontam András jogosultságát arra, hogy információt kérjen a számlámról. Hivatalosan nélkülem eddig sem vehetett fel pénzt, de szívesen telefonált az ügyintézőnek, és olyan magabiztosan beszélt a nevemben, hogy utólag nekem kellett tisztáznom, mi volt az ő kitalációja, és mi az én tényleges utasításom.
Azonnal írtam a banki kapcsolattartómnak: minden Andrással összefüggő művelet kizárólag személyes jelenlétemben erősíthető meg; meghatalmazást és kezességet nem adtam; bármilyen szóbeli kérés érvénytelennek tekintendő. Rögtön ezután az ügyvédemnek is küldtem egy üzenetet, hogy készítse elő András projektjének finanszírozásmegszüntetéséről szóló értesítést, és nézze át a váláshoz szükséges iratokat.
Mire visszamentem az ebédlőbe, András már az ablaknál állt, telefon a kezében. Mária az én helyemen ült, és halkan magyarázott neki valamit. Amint meglátott, elhallgatott.
– Holnap nem kapod meg a pénzt a projektedre – mondtam.
András lassan felém fordult.
– Ezt most komolyan mondod?
– Igen.
– Éva, reggel találkozóm van. Azok az emberek nem a te sértődöttségedet akarják majd hallgatni.
– Akkor hallgassák meg a te magyarázatodat.
– A pénz a széfben van.
– És az én döntésem nélkül ott is marad.
Elment mellettem, egyenesen a dolgozószoba felé. Nem álltam az útjába. Néhány másodperc múlva felhangzott a hibás kódot jelző sípolás. Aztán még egyszer. A harmadik próbálkozás után a széf tizenöt percre lezárta magát. András már korántsem olyan biztos arccal tért vissza az ebédlőbe.
– Mit műveltél?
– Kicseréltem a kódot.
Mária felpattant.
– Felfogod te egyáltalán, mit csinálsz? A fiam holnap embereket hagy cserben!
– Saját magát hagyta cserben, amikor olyan pénzre építette az üzletét, amely nem az övé.
András közelebb lépett. Halkabban beszélt, de ettől a hangja csak fenyegetőbbnek hatott.
– Add meg a kódot. Most. Aztán majd megbeszéljük, mit mondtam az asztalnál.
– Nem.
– Éva, ne kényszeríts rá.
Letettem a telefonomat az asztalra, kijelzővel felfelé. A hangfelvétel már futott.
– Én senkit sem kényszerítek semmire. Csak rögzítem ezt a beszélgetést.