A saját pénzemről folyó beszélgetést, a saját lakásomban. Ha még egyszer ilyen hangnemben közelítesz felém, innentől csak tanúk jelenlétében vagyok hajlandó bármit is megvitatni.
András észrevette a világító kijelzőt, és megtorpant. Mária arca abban a pillanatban megváltozott, mintha nem ő követelte volna pár perccel korábban, hogy nyissam ki a széfet.
– Évikém, ugyan minek ez a felvétel? Hiszen család vagyunk. András csak elvesztette a fejét. A férjed. Tudod jól, a férfiak néha olyasmit mondanak, amit nem gondolnak komolyan.
– Amit mondott, azt nagyon is komolyan gondolta. Csak végre kimondta őszintén.
András végighúzta a tenyerét az arcán.
– Rendben. Túl kemény voltam. Reggel kinyitod, és kész. Most fel vagy zaklatva.
– Reggel ügyvédhez megyek.
– Egy vacsora közben elhangzott vita miatt akarod tönkretenni a házasságunkat?
– Nem. Azt döntöttem el, hogy nem adok oda nyolcmillió-hatszázezer forintot valakinek, aki nem hajlandó papírt aláírni, és a hagyatékomat tartalék pénztárcának nézi.
Kinyitotta a száját, de a megszokott mondatai most nem jöttek. Máskor, amikor elővette a „mi egy család vagyunk” érvet, én rögtön magyarázkodni kezdtem: miért bánt, miért félek, miért kellene átgondolni. Ezúttal azonban nem magyaráztam semmit. Már a beszélgetés előtt megtettem mindent, amit meg kellett tennem.
Az éjszaka nyugtalanul telt. András fel-alá járkált a lakásban, telefonált, halasztásról beszélt, találkozók átszervezését ígérte, késedelemre és családi okokra hivatkozott. Mária többször is megpróbált bejönni hozzám, de az ajtón keresztül közöltem vele, hogy reggel beszélek, akkor is kizárólag tárgyszerűen. Egy ideig még álldogált a folyosón, olyan hangosan sóhajtott, hogy biztosan meghalljam, aztán visszament a fiához.
Reggel András szürke öltönyben jelent meg. A kezében aktatáskát szorongatott, mintha önmagában az a táska képes volna rávenni, hogy kinyissam a széfet.
– Éva, nincs időm arra, hogy most nevelgesselek. Nyisd ki.
– Nem.
– Tegnap bocsánatot kértem.
– Nem kértél bocsánatot. Csak azt javasoltad, hogy felejtsem el.
Mária közben kilépett a vendégszobából. Már teljesen készen állt az indulásra, a táskája a vállán lógott. Nyilván úgy tervezte, hogy velük megy, és az utolsó pillanatig kézben tartja a helyzetet.
– Éva, ne szégyenítsd meg a családot. Egy férfinak segíteni kell kijutni a bajból, nem pedig még mélyebbre taszítani.
– András ötvenhárom éves. Ő kötötte a megállapodásait, ő ígért fizetést, és ő utasította vissza, hogy velem rendes szerződést írjon alá.
– Te mindent számolgatsz – csattant fel ingerülten. – Pont ezért olyan nehéz veled.
– Pont ezért van még lakásom, papírom és pénzem.
András elővette a telefonját, tárcsázott, majd kihangosította a hívást. Azt akarta, hogy halljam, mennyire komolyan omlik össze minden.
– Később érek oda – mondta feszült hangon. – Csúszik a fizetés. Nem, az összeg ugyanaz, nyolcmillió-hatszázezer. A feleségem kezessége nem lesz mögötte.
A vonal túlsó végén rövid csend állt be, aztán közölték vele, hogy pénz és biztosíték nélkül a találkozót lemondják, a korábbi tartozásról pedig külön fognak egyeztetni. András bontotta a hívást, és néhány másodpercig csak nézte a készüléket. Utána egy másik számot hívott, ezúttal már nem kapcsolta ki a kihangosítást, de így is elég hangosan beszélt ahhoz, hogy értsem a lényeget: szinte nincs mozdítható vagyona, a helyiség zálog alatt áll, az autó lízingelt, a bevétel gyakorlatilag nulla, és valószínűleg fizetésképtelenségi eljárásról kell majd beszélniük.
Amikor felém fordult, még mindig úgy nézett rám, mintha arra számítana, hogy ettől megijedek.
– Tessék. Most elégedett vagy? Miattad mehetek adósságügyekben ügyvédhez.
– A saját tartozásaid miatt mész. Én csupán nem engedtem, hogy az örökségemből takard be őket.
– Tizenhét éve élünk együtt.
– Éppen ezért vártam volna egy szerződést. Nem kiabálást, nem nyomást, nem sértéseket, hanem egy normális dokumentumot.
Elfordult. Mária leült a szék szélére, és már korántsem volt olyan hangos, mint előző este. Az addigi magabiztossága egyetlen feltételezésen nyugodott: Éva megsértődik, aztán végül úgyis kinyitja a széfet. Amikor ez nem történt meg, hirtelen alig maradt mondanivalója.
Még aznap elmentem az ügyvédhez. Magammal vittem a házassági vagyonjogi szerződés másolatát, az örökléssel kapcsolatos iratokat, András kifizetéseiről szóló kivonatokat és a hangfelvételt is. Az ügyvéd nyugodtan átnézte a papírokat, majd azt mondta, a saját vagyonom tekintetében erős a helyzetem: nem vagyok adóstárs, nem vállaltam kezességet, és kölcsönmegállapodás sem született.