– A felmenőid koldus, senkiházi népség voltak! – vágta oda András az ebédlőasztalnál, az anyja jelenlétében, és még csak arra sem vette a fáradságot, hogy halkabban beszéljen. – Te meg még mindig úgy dédelgeted azokat a könyveket meg a családi ezüstöt, mintha kincsek volnának. Inkább hálás lehetnél, hogy eltartalak téged, vénasszony létedre.
Előbb ráemeltem a tekintetem, aztán Máriára néztem. Ott ült a fia mellett, mosolygott, és a térdén igazgatta a szalvétát, mintha nem is az én családomat gyaláznák, hanem valami mulatságos szomszédsági történeten derülne. Az asztal közepén a szüleimtől örökölt ezüsttálca állt. Mellette a telefonom feküdt. Két ajtóval odébb, a dolgozószobában pedig ott volt a széf, benne azzal a pénzzel, amelyet András másnap reggel el akart vinni az új vállalkozásához.
Nagyjából harmincnégymillió-négyszázezer forint készpénzben. Három hónapon át győzködött, hogy ha ezt az összeget nem kapja meg, meghiúsul az üzlet, ha viszont hozzájut, „felpörgeti a forgalmat”, és végre nem lesz rászorulva az én számláimra. Aznap este kellett volna még egyszer átnéznem a papírokat, reggel pedig kinyitnom neki a széfet.
– András – mondtam lassan –, azokról az emberekről beszélsz, akiknek köszönheted, hogy ebben a lakásban ülsz, és ennél az asztalnál vacsorázol.
– Már megint kezdődik az előadás – horkant fel. – Anya, ugye megmondtam? Elég emlékeztetni az igazságra, és rögtön feláll a katedrára.
Mária kissé előrehajolt az asztal fölött.
– Évike, ne csinálj úgy, mintha mindenki fölött állnál. A szüleid persze művelt emberek voltak, ezt senki sem vitatja. De a pénzre most az élőknek van szükségük. A férjednek. A családnak. Te pedig ott őrizgeted a széfben, mintha alamizsnáért könyörögnénk nálad.
Ismertem már ezt a hangot. Először okos asszonynak neveztek. Aztán elmagyarázták, hogy egy okos asszony tud engedni. A vége pedig rendszerint az lett, hogy én fizettem ki András újabb „átmeneti fennakadását”: hol a vállalkozása miatt, hol az iroda bérlete, hol az autó, hol a beszállítók felé felhalmozott tartozások miatt.
András ötvenhárom éves volt. Én ötvenkettő. Mária hetvenöt. Felnőtt emberek voltunk, pontosan tudtuk, mi kié. Csakhogy az elmúlt években ők ketten annyira hozzászoktak az én pénzemhez, hogy már úgy beszéltek róla, mintha közös családi kassza volna, amelynek András a fő kezelője, én pedig csupán az a nő, aki tudja a széf kódját.
– Reggel kinyitod a széfet – mondta András, ekkor már mosoly nélkül. – Kilencig oda kell érnem a megbeszélésre. Az emberek várják a pénzt.
– Azok után, amit az imént mondtál?
– Mégis mit mondtam? – tárta szét a karját. – Hogy ideje volna abbahagynod ezt az örökös arisztokrata szerepjátékot? Ez az igazság. Mid van neked az örökségen kívül? Könyvek, régi iratok, meg az a szokásod, hogy mindenkit lenézel.
Mária azonnal a fia mellé állt.
– A fiam dolgozik, ügyet intéz, te meg a szavakon lovagolsz. Egy férfi néha elveszíti a türelmét, ha ekkora felelősség nyomja a vállát.
A tekintetem András órájára siklott. Azt az órát az én kártyámmal vette, még egy üzleti találkozó előtt, mert szerinte „komolyan kellett kinéznie”. Az öltönyét is én fizettem. Az iroda, ahol tavasszal még az alkalmazottai ültek, két hónapig az én utalásaimból maradt életben. András ezt családi támogatásnak nevezte. Én magamban egyre gyakrabban úgy gondoltam rá: egy idegen önhittség etetése.
– A felelősség ott kezdődik – szólaltam meg –, hogy az ember a saját pénzét kockáztatja.
András arca megkeményedett.
– Ne kezdd. A széfben lévő pénz a projektre van félretéve. Ezt már megbeszéltük.
– A kölcsönszerződést beszéltük meg, a visszafizetési ütemezést és a fedezetet. Te voltál az, aki nem volt hajlandó aláírni.
– Mert nem fogok a saját feleségemtől úgy pénzt kérni, mintha idegen lennék, papírral meg aláírással.
– De a feleséged családját az anyád előtt megsérteni, azt tudod, mintha a legtermészetesebb dolog volna?
Hirtelen félretolta maga elől a tányért.
– Éva, ne csűrd-csavard a szavakat. Holnap kinyitod a széfet, én elviszem az összeget, befizetem az üzlethez szükséges belépőt, és egy hónap múlva mindannyian fellélegezhetünk. Neked is az az érdeked, hogy végre talpra álljak.
Mária rögtön rábólintott:
– Hát persze, hogy az az érdeke. De ő csak ül az örökségén, mint valami őrkutya. Egy asszonynak támogatnia kell a férjét, főleg akkor, amikor a férje már nem gyerek, és meg kell erősítenie a helyét.
Ebben a pillanatban világosan megértettem: innen kezdve már ketten fognak rám nyomást gyakorolni.