— Vedd fel — mondta Nóra halkan, de ellentmondást nem tűrően. — Elég volt abból, hogy a kijelző mögé bújik.
Eszter megnyomta a kihangosítást.
Márk azonnal beleszólt, még köszönésre sem pazarolt időt.
— Neked teljesen elment az eszed? Átszállásnál vagyunk, minden le van tiltva! Most komolyan az a célod, hogy megalázz?
— Nem, Márk — felelte Eszter nyugodtan. — Csak nem hagyom, hogy elvidd azt, amit már régóta a sajátodnak képzelsz.
— Ez az én cégem!
Gábor úr az asztalnál még csak fel sem pillantott. Tovább rendezgette a papírokat, mintha a mondat nem is neki szólt volna.
— Nem — mondta Eszter csendesen. — Ez a mi vállalkozásunk. Pontosabban az volt. Addig, amíg te nem döntöttél úgy, hogy pénzkiadó automatát csinálsz belőle magadnak és az asszisztensednek.
A vonal túlsó végén egy rövid, feszült szünet támadt. Aztán Petra hangja hasított bele:
— Maga egyáltalán felfogja, hogy tönkreteszi egy ember életét?
Nóra mellette olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy kifehéredtek az ujjpercei.
Eszter hangja továbbra sem remegett.
— Nem. Ezt maguk értik félre. Mások életét maguk tették tönkre. Én csak túl sokáig engedtem.
Márk ekkor elveszítette az önuralmát.
— Nélkülem még mindig ott ülnél a könyvelésen, és papírkötegeket számolgatnál! Ezt az egészet én építettem fel!
Balázs, aki éppen a szerződés egyeztetése miatt lépett be az irodába, az utolsó mondatra megtorpant az ajtóban.
Eszter maga elé nézett, egyenesen, mozdulatlanul.
— Akkor miért van az, hogy a komoly ügyfelek mindig velem tárgyalnak?
Megint csend lett a telefonban. Olyan sűrű, hogy még a vonal sercegése is hangosabbnak tűnt.
Balázs odalépett az asztalhoz, kissé előrehajolt, és halk, de a kihangosított telefon számára is jól hallható hangon megszólalt:
— Eszter asszony, a katalógus anyaga rendben van. A hosszabbítást kizárólag önnel írom alá.
Aztán felegyenesedett, és bár Márkot nem látta, a hangjából érződött, hogy nagyon is maga elé tudja képzelni.
— Más hátán nem lehet a végtelenségig utazni.
Elsőként Petra káromkodott. Durván. Egyáltalán nem úgy, ahogy a recepción mosolygott az emberekre. És Eszterben ekkor mintha végleg megrepedt volna az a vékony hártya, amely alatt addig még lapult valami régi, fáradt sajnálat.
Hát ilyenek vagytok ti ketten, gondolta különös nyugalommal. Két ember, aki azt hiszi, más munkáját be lehet hajtogatni egy bőröndbe, és egyszerűen el lehet vinni.
Az ülés papírjait estére véglegesítették. Gábor úr, ahogy mindig, most is pontosan tudta, melyik nyomtatvány kell, hová kerül az aláírás, kit kell felhívni, és milyen sorrendben. Nóra elment a bélyegzőért. Ilona termoszban teát hozott, mellé péksüteményt, mintha nem egy család széthullásának napja lenne, hanem csak egy különösen nehéz határidős munka. Balázs megerősítette, hogy a szerződést meghosszabbítják.
Kilenc órára minden a helyére került.
Eszter végül egyedül maradt az irodában.
Az üvegfal mögött tompán zúgtak a gépek. Az ügyeletes nyomdász valami fóliatekercsre morgott. A folyosóról elfojtott nevetés szűrődött be; a tördelőlányok hangja volt, talán most engedett ki belőlük a napközbeni feszültség. Az asztalon ott feküdt a határozat az ő aláírásával. Az ablakpárkányon sötét levelű fikusz állt. Mindig Eszter locsolta, mert Márk mindent elfelejtett, ami nem harsogta magáról, hogy nélkülözhetetlen.
Eszter felállt, és lassan megkerülte az íróasztalt.
Az igazgatói szék széles volt, fekete, a karfái kissé megkoptak. Márk imádott benne hátradőlni, felülről lefelé beszélni, egyetlen laza ujjmozdulattal magához inteni az alkalmazottakat. Eszter hányszor lépett be ide dossziékkal a kezében, és hányszor kapta rajta magát azon a furcsa érzésen, hogy a saját cége számára nem ebben a szobában kezdődik. Hanem valahol előbb: az üzemben, a raktárnál, a pénztár mellett, az ügyfelek asztalánál. Mintha az élete legmelegebb része és a házasságukban létező valódi hatalom valamiért sosem ugyanott lett volna.
Leült.
A szék engedett a háta alatt, puhán, szinte hangtalanul.
És abban a pillanatban Eszterben nem lobbant fel édes diadalérzet. Nem jött a bosszú öröme sem. Valami egészen más érkezett.
Csend.
Olyan csend, amelyben nem kellett találgatnia, milyen hangulatban van a férje. Nem kellett igazítania a hangszínét. Nem kellett azon gondolkodnia, mennyi pénzt vett már ki gondolatban Márk a közös büszkeség kasszájából. Nem kellett attól félnie, hogy másnap felébred, és a saját élete mellett ott áll egy idegen lány vörös rúzzsal.
A telefonja még egyszer megrezzent.
Márk.
Eszter nem vette fel.
Had vergődjön azon a távoli repülőtéren. Had tapasztalja meg életében először, milyen az, amikor a saját döntései árát neki kell kifizetnie. Had hallja Petrától ugyanazokat a mondatokat, amelyeket ő dobált éveken át mások arcába. Had értse meg végre: a repülő könnyen elszakad a kifutópályától, de leszállni végül mindig a földre kell.
Eszter Márk székében ült, és a saját kezét nézte. Nem voltak már fiatal kezek. Vékony erek futottak rajtuk, a hüvelykujja mellett ott maradt egy apró égésnyom a laminálógéptől, még az előző télről. Egy nő kezei voltak, akit hosszú éveken át puhának hittek. Csakhogy a puhaság alattomos dolog. Vannak, akik ürességnek nézik. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy éppen az tartotta egyben az egész házat.
Felemelte a telefont, és írt egyetlen üzenetet.
„A lakás zárva lesz. A holmidat leltár szerint, ügyvéden keresztül kapod meg. A nyomdába előzetes egyeztetés nélkül ne gyere.”
Elküldte.
Aztán felállt, az ablakhoz lépett, és meglátta a saját tükörképét a sötét üvegben. Nem volt különösebben szép. Nem volt hősies sem. Csak összeszedettnek látszott. Élőnek. Valódinak.
Az árulás nem az élete végét jelentette.
Csupán kitépte belőle az utolsó illúziót.
És nélküle valahogy könnyebb lett lélegezni.