Nem csupán anyagilag, hanem szakmailag, idegileg és emberileg is.
Reggel kilencre a nyomdában már mindenki érezte, hogy valami megmozdult. Nem a részleteket tudták, inkább a levegő lett más. Az ilyen helyeken az emberek nem körlevelekből értik meg, ha átrendeződik a hatalom, hanem abból, hogyan szólnak egymáshoz a többiek. A titkárnő halkabban beszélt a telefonba. Levente, a gépmester kétszer is bejött papírért, és mindkétszer néhány másodperccel tovább álldogált az ajtóban, mint indokolt lett volna. A menedzserek a kávégép mellett váltottak gyors, sokatmondó pillantásokat.
Gábor lezárta az előtte fekvő újabb dossziét.
— Rendben. A bank visszaigazolta. Az ügyvezetői és meghatalmazotti kártyákat felfüggesztették. A hozzáféréseket visszavonták. A munkaügyi papírokhoz kapcsolódó értesítést elküldtem. A belső határozatot itt és itt kell aláírnia.
Eszter úgy írta alá, hogy végig sem olvasta. Pontosan tudta, mi áll benne. A férje neve, amely még egyelőre az ő vezetékneve is volt. Beosztás. Indoklás. Dátum.
A keze egyetlen pillanatra sem remegett meg.
Belül viszont valami megbillent, amikor Nóra szinte berobbant az irodába.
— Anya! — csapta be maga mögött az ajtót, aztán azonnal az asztalra dobta a telefonját. — Nekem is írt. El tudod képzelni? „Ne üsd az orrod felnőttek dolgába, kislány.” Kislány!
A szeme vörös volt, de nem igazán a sírástól. Inkább a dühtől, amely már nem talált magának helyet.
Eszter felállt, és hosszú idő óta először nem futtában, nem fél kézzel, nem két teendő között ölelte meg a lányát, hanem teljes erővel, úgy, ahogy régen, amikor Nóra még gyerek volt.
A lány az anyja vállába fúrta az arcát.
— Anya, ne haragudj. Korábban sokszor kiabáltam veled. Azt hittem, azért tűrsz mindent, mert félsz tőle.
— Féltem is — vallotta be Eszter halkan. — Csak nem tőle. Hanem attól, hogy minden darabokra hullik.
Nóra hátrébb húzódott.
— Már darabokra hullott.
— Igen.
Egymásra néztek, és abban a tekintetben szinte ugyanaz volt: fájdalom, szégyen, és valami váratlan könnyebbség. Olyan érzés, amely tűz után szokta elérni az embert, amikor a ház még füstöl, de egy dolog már biztos: a régi szobákba nem lehet többé visszaköltözni.
Dél körül Ilona telefonált, a kisformátumú munkák mestere.
— Eszterkém, rosszkor zavarlak? — kérdezte a maga halk, kissé reszelős hangján.
— Mondja csak, Ilona.
— Márk reggel óta hívogat. Valamiért nagyon sürgette, hogy a fórumra szánt névjegyeket azonnal nyomtassuk, ráadásul kizárólag az ő szóbeli utasítására. Mondtam neki, hogy nélküled én egy ujjal sem nyúlok semmihez. Te egyáltalán élsz még odabent?
Eszter azon a napon először mosolyodott el akaratlanul.
— Most már igen.
Ilona nagyot sóhajtott.
— Akkor jó. Tegnap este óta olyan rossz csöndet éreztem az ablakaik mögött.
Alighogy letette, újabb hívás érkezett. Balázs volt.
— Eszter — mondta minden bevezetés nélkül. — Úgy hallottam, változás van a vezetésben. A megrendelést csak egy feltétellel erősítem meg.
Eszter ujjai egy pillanatra rászorultak a tollra.
— Milyen feltétellel?
— Azzal, hogy minden lényeges egyeztetés az ön kezében marad. Nem szokásom olyan emberekkel dolgozni, akik más munkájából kapaszkodnak fel.
Egy nyomdában, ahol abban a helyzetben a pénz többet jelentett egyszerű bevételnél, ez a mondat olyan volt, mintha valaki támaszt csúsztatott volna a tenyere alá. Gábor hallotta az utolsó szavakat, és csak bólintott. Nem mondott semmit, Eszter mégis pontosan értette.
Márk közben felhagyott a szépen csomagolt üzenetekkel.
„Mégis mit művelsz?”
„Felfogod, hol vagyok?”
„Nem működnek a kártyák.”
„Azonnal beszélj a bankkal.”
Aztán Petra írt, egy ismeretlen számról.
„Eszter, ez már túlmegy minden határon. Egy idegen repülőtéren vagyunk, és Márk még a szállást sem tudja kifizetni. Úgy viselkedik, mint egy hisztérika.”
Eszter ekkor válaszolt először.
„Nem, Petra. Hisztéria az lenne, ha utánatok rohannék és ordítanék. Ez kockázatkezelés.”
A felelet nem érkezett meg azonnal. Eszter szinte látta maga előtt, ahogy Petra felolvassa Márknak. Végül mégis megjelent az új üzenet.
„Ezt még nagyon meg fogja bánni.”
Eszter kijelzővel lefelé fordította a telefont az asztalon. Nem győzelmet érzett. Inkább kimerültséget. Mély, tömör fáradtságot, mintha éveken át egy hatalmas papírtekercset cipelt volna a karjában, és most végre egyszerűen letehette volna a padlóra.
A majdnem-összeomlás késő délután érkezett meg. A bank ismét jelentkezett. A vezetőváltással kapcsolatos formai lépéseket befogadták, de figyelmeztettek, hogy Márk részéről várható kifogás, és sürgősen össze kell hívni a tulajdonosi ülést. Nem sokkal később az egyik menedzser óvatosan közölte, hogy a dolgozók között már suttogják: Márk úgyis visszatér, és akkor háborút csinál.
Eszter az irodája ablakánál ült. A szürke pécsi udvart nézte, az esőtől foltos parkolót, és aznap először megengedte magának, hogy elgyengüljön.
— Gábor, mi van, ha ezt nem bírom végigvinni?
Gábor nem kezdte vigasztalni. Nem mondta azt a megszokott, üres mondatot, hogy „minden rendben lesz”. Levette a szemüvegét, zsebkendővel megtörölte a lencséket, aztán nyugodtan megszólalt:
— Eszter, tizenkét éve dolgozom magának. Ha ez a cég Márkon állt volna, már régen bezártunk volna. Ezt nem bátorításnak szánom. Ez könyvelői igazság.
Eszter halkan felnevetett, de alig volt benne derű.
— A könyvelői igazság ijesztőbben hangzik, mint az életbölcsesség.
— Viszont pontosabb.
Estére Márk már nem üzeneteket küldözgetett. Hívott. Először a saját számáról. Aztán Petra telefonjáról. Később ismeretlen számokról is. Eszter egyiket sem vette fel, csak nézte, ahogy a készülék újra és újra felvillan az asztalon. Végül Nóra odalépett hozzá, és határozottan a telefonra mutatott.