azt a színpadias, férfias élénkséget, amely olyankor költözik valakibe, amikor a tükörben már nem az őszülő halántékát látja, hanem a második fiatalság ígéretét.
Nóra volt az első, aki nem bírta tovább magában tartani.
— Anya, csak azt ne mondd, hogy megint semmit sem veszel észre — vágta oda egyik este a konyhában, rövid kabátban, fél vállán lógó hátizsákkal. — Úgy néz arra a nőre, mintha mi ketten már csak berendezési tárgyak lennénk itt.
Eszter a csap alatt almákat mosott. Nem felelt azonnal; a víz egyenletes zúgása hosszú másodpercekig kitöltötte helyette a csendet.
— Nóra, ne használj ilyen éles szavakat.
A lány tehetetlen dühében széttárta a karját.
— Pontosan ezért enged meg magának mindent. Mert te mindig szelídebb vagy, mint kellene.
Nóra másképp szenvedte meg az apja elhidegülését, mint Eszter. Benne kevesebb volt a türelem, több a nyers, lobbanékony tűz. Nem tudott némán együtt ülni a fájdalommal. Képtelen volt végignézni, ahogy az apja egyre inkább a családon kívül kezd élni, anélkül hogy legalább valami súlyosat az arcába ne vágjon.
Márk ezt pontosan érezte. És a lányára majdnem ugyanazzal az ingerültséggel haragudott, mint a feleségére. Az engedetlenségéért. Azért, mert nem csodálta őt. Azért, mert kosztüm, öltöny és üzleti hanghordozás nélkül is látta, olyannak, amilyen valójában volt.
Gábor már reggel hétkor megjelent a nyomdában, jóval a műszak kezdete előtt. Ballonkabátban érkezett, aktatáskával, a mindig nála lévő kockás jegyzetfüzettel, és olyan arccal, mintha az éjszakát nem ágyban, hanem valami gondolatokkal teli huzatban töltötte volna.
— Elővettem a kivonatokat — mondta köszönés helyett. — Már egy hete készítette elő a pénz kivitelét. Egy új, „reklámkíséretre” szóló szerződésen keresztül. A cég üres, a cím hamis, az összeg viszont nagyon is komoly. Ugyanehhez próbált céges bankkártyát intézni Petrának.
Eszter hallgatta, és már nem lepődött meg. Különös dolog az árulás: amikor eléri a megfelelő méretet, többé nem apró szúrásokkal sebez. Egyszerűen teljes nagyságában odaáll az ember elé.
— Mi van a hozzáférésekkel? — kérdezte.
— Az internetbankot éjszaka leállítottam, amint elküldte a meghatalmazás fényképét — felelte Gábor. — De mindent szabályosan kell végigvinni. Az iratcsomag készen áll: taggyűlési jegyzőkönyv, határozat az ügyvezető leváltásáról, a meghatalmazások visszavonása, értesítés a banknak és a partnereknek. Nem véletlenül volt magánál a többségi tulajdonrész.
Nem. Valóban nem véletlenül.
Tizenöt évvel korábban, amikor a nyomda még csak néhány idegen gépből és egy bérelt műhelyből állt, Eszter a nagymamája eladott lakásából származó pénzt tette bele az indulásba. Akkor ragaszkodott hozzá, hogy az irányító részesedés az ő nevén legyen. Nem bizalmatlanságból. Óvatosságból. Márk persze megsértődött. Azt mondogatta, családon belül ez rosszul mutat. Aztán hozzászokott. Később pedig már arra sem emlékezett, min nyugszik valójában a hatalma.
Túl régóta ült az igazgatói székben ahhoz, hogy elhiggye: azt a széket egyetlen nyugodt mozdulattal ki lehet húzni alóla.
Miközben Gábor sorba rendezte a papírokat az asztalon, Eszter váratlanul visszagondolt a kezdetekre. Márk akkor más volt. Vagy legalábbis ő így hitte. Gyorsan beszélt, tele volt ötletekkel, képes volt este tizenegykor berohanni a nyomdába egy félresiklott megrendelés miatt, aztán hajnalig ott állni a gépmester mellett a papírporban és festékszagban. Dobozból ettek tésztát, négy órákat aludtak, betűtípusokon vitatkoztak, együtt cipelték a papírkötegeket, együtt írták alá az első igazán nagy szerződést. Márk akkor még a halántékára csókolt, és azt súgta:
— Nélküled semmi sem lett volna ebből.
Aztán mindez nem egyik napról a másikra tűnt el. Csak egyre ritkábban mondta ki. Később már egyáltalán nem. Helyette mind gyakrabban hangoztatta mások előtt:
— Én építettem fel a céget.
Eszter pedig valamiért sokáig hagyta, hogy ez a csere a szeme láttára berendezkedjen.
Az asztalon fekvő telefon ismét felvillant. Ezúttal nem érkezett hozzá fénykép.
„Ülj nyugton, és ne kapálózz. Pénzt úgysem fogsz látni.”
Gábor rápillantott a kijelzőre, majd lassan megrázta a fejét.
— Eszter, biztos benne, hogy készen áll erre?
Eszter felnézett rá.
— Gábor, én már egy hónapja készen álltam. Csak eddig hiányzott az utolsó bizonyosság.
Az a végső bizonyosság azonban nem éjszaka érkezett meg, és nem is a két főre szóló jeggyel. Korábban jött. Akkor, amikor Balázs Belousov, az egyik nagy megrendelő beugrott a katalógus egyeztetésére, és véletlenül fültanúja lett, ahogy Márk az irodában valami jelentéktelen papíros ügy miatt Eszterre támadt.
Nem kiabált igazán hangosan. Fogai között préselte ki a szavakat, azzal a különös férfiudvariassággal, amely kívülről még illedelmesnek tűnik, de lényegében semmiben sem különbözik egy pofontól.
— Egyszer az életben nem tudnál nem elém tolakodni? — sziszegte. — Az ügyfél az igazgatóval tárgyal, nem a háta mögött álló árnyékkal.
Eszter akkor csak kihúzta magát.
— Az ügyfél azzal beszél, aki ismeri a példányszámot, a határidőt és a gyártási folyamatot.
Márk valami még keményebbet akart felelni, de meglátta az ajtóban Balázst, és egy pillanat alatt magára öltötte a világ urának arcát.
Balázs végighallgatta mindkettőjüket. Később, lent, az autó mellett, mosoly nélkül fordult Eszterhez.
— Én tulajdonképpen magával jöttem dolgozni. Csak eddig nem értettem, hogy ebben a cégben ennyire furcsán vannak kiosztva a szerepek.
Eszter akkor gondolt először komolyan arra, hogy a hallgatása már nem a családról szól. Hanem annak az embernek a kényelméről, aki már régóta az ő rovására él.