— Ég veled, te savanyú vénasszony.
— Köszönöm, Márk — suttogta Eszter, miközben a telefon kijelzőjét nézte.
A kép alatt, amelyen a férje Petrát csókolta egy repülőtéri panorámaablak előtt, ott virított ez a rövid mondat. Pont nélkül. Abban a különös, kárörvendő hangnemben, ahogyan az emberek akkor írnak aljasságot, amikor már biztosak benne, hogy győztek.
Eszter azonban nem otthon ült. Nem a konyhaasztalnál, a félig kihűlt tea mellett, és nem is az ágy szélén, ahol alig egy órája még ott maradt Márk testének melege a párnán. Egy nyomda irodájában volt, világos bútorlapból készült asztal mögött, Gábor András mellett. A vastag üvegen túl hallotta a vágógép tompa zúgását, érezte a festék, a papír és az enyhén túlmelegedett laminálógép szagát.
Márk bizonyára azt hitte, hogy ő most zokog.
Eszter viszont már pontosan tudta, mivel fogja fogadni, amikor visszaér.
Nem jelenettel. Nem könyörgéssel. Nem azzal a kétségbeesett női kérdéssel, hogy „miért”.
Hanem a felfüggesztéséről szóló határozattal. A bankszámláról leállított kifizetésekkel. Visszavont belépési jogosultságokkal. És egy üres igazgatói székkel, amelybe első alkalommal ő maga fog leülni.
Gábor András a szemüvege fölött nézett rá.
— Elküldte?
Eszter szó nélkül felé fordította a mobilját.
A férfi elolvasta az üzenetet, összeszorította a száját, aztán csak ennyit lehelt:
— Ostoba. Elnézést.
— Ne kérjen bocsánatot helyette — felelte Eszter.
Nyugodtan mondta, szinte színtelen hangon. Mégis, ettől a saját nyugalmától ő maga is megborzongott. Az éjjel még remegett a keze, mostanra azonban olyan tisztaság költözött belé, mintha egész életében félhomályban járkált volna a saját otthonában, és ezen a reggelen valaki végre rendes izzót csavart volna a lámpába.
Márk hajnal előtt indult el a repülőtérre. Az ébresztőóra előtt felkelt, sokáig matatott a gardróbban, igyekezett nesztelenül mozogni, bár máskor reggelente úgy csörtetett végig a lakáson, mintha az egész otthon kizárólag az ő lépteinek volna fenntartva. Eszter csukott szemmel feküdt, és figyelt. A bőrönd cipzárjára. Az óratartó doboz kattanására. Az inges zacskó halk zörgésére. Márk nem az üzleti utakra való öltönyét vette elő, hanem azt a világos lenzakót, amelyet csak akkor viselt, ha valahol tetszeni akart.
Eszter már az éjszaka közepén megértette: a férje nem két napra távozik.
Márk telefonján, amelyet zuhanyzás közben a konyhában felejtett, ott világított az utazási iroda levele. Két repülőjegy. Egyetlen szoba. És Petra neve.
Eszter hajnali háromkor nem rendezett botrányt. Nem azért, mert gyenge volt. Egyszerűen az elmúlt hónapok alatt megtanulta felismerni azokat a pillanatokat, amikor az ordítás nem neki használ.
Csak akkor kelt fel, amikor a bejárati ajtó becsukódott Márk mögött. Mezítláb ment végig a langyos parkettán a konyháig. A nagyvárosi lakásban az a különös, hajnal előtti csend ült, amelyben még a hűtő zúgása is szokatlanul hangosnak tűnik. Az asztalon ott maradt egy kávésbögre, egy fél szendvics, egy gyűrött szalvétasarok. És egy üres hely ott, ahol korábban Márk második telefonja feküdt. Az, amelyikről mindig azt állította, hogy „céges”.
Eszter bekapcsolta a vízforralót, levette a felső szekrényből a dossziét, és felhívta Gábor Andrást.
A férfi azonnal felvette.
— Baj van? — kérdezte álmosan, de pánik nélkül.
— Igen. Eljött az idő.
A csend mindössze egyetlen másodpercig tartott.
— Értem. Indulok.
Így kezdődött az a reggel, amely után Márk még sokáig fogja majd mindenkinek azt mesélni, hogy a felesége árulta el őt először. Az ilyen férfiak mindig így tesznek. Amíg kényelmes nekik, a nőt támasznak nevezik. Amint a támasz félrelép, rögtön azt kiabálják, hogy elvették tőlük.
A nyomdát a semmiből építették fel. Csakhogy ebben a történetben a „mi” szó sosem volt egyenletesen elosztva. Márk szerette használni értekezleteken, bemutatókon, ügyfelek előtt. „Mi hoztuk fel ezt a vállalkozást.” „Mi vállaltuk a kockázatot.” „Mi aludtunk a műhelyben.” „Mi szereztük meg az első hitelt.” Könnyedén beszélt, magabiztosan, azzal a kellemes, mély férfihanggal, amelyre különösen fogékonyak azok, akik az üzletből csak a kirakatot látják.
Eszter soha nem javította ki. Ott állt mellette, mosolygott, odakészítette a szerződéseket, név szerint ismerte a kartonbeszállítókat, három perc alatt kiszámolta egy példányszám önköltségét, és hajnali ötkor is képes volt felvenni egy sürgős megrendelést, ha az ügyfél határidőben égett. Pénzt tett bele, időt, idegeket, éjszakákat, figyelmet, memóriát és egészséget. Márk pedig az igazgatói székben ült, és egyre természetesebbnek vette, hogy őt hívják tulajdonosnak.
Eleinte Esztert ez nem bántotta. Hiszen család voltak. Legalábbis ő ezt hitte.
Később már fájt neki, de még nem annyira, hogy háborút indítson.
Aztán eljött az a pont, amikor már késő volt úgy tenni, mintha semmi sem történne.
Petra másfél évvel korábban került a nyomdába. Feltűnő nő volt, simára igazított hajjal, vörös üvegre emlékeztető körmökkel, tűegyenes tartással és azzal a betanult udvariassággal, amely mögött mindig ott lapul a számítás. Igazgatói asszisztensként vették fel, és hamar átlátta, ki miért felel, hol vannak a gyenge pontok, kivel kell finoman beszélni, és kinek lehet félvállról odavetni a szavakat.
Eszter szinte az első hetekben mindent észrevett.
Azt, hogy Petra a szükségesnél tovább marad Márk irodájában, pedig csak néhány levélről volna szó.
Azt, hogy Márk egyszer csak parfümöt vált.
És azt is, hogy a beszédében megjelent valami új, émelyítően derűs lendület.