állandó huzat illúzióját keltve, amelytől Eszternek szinte megállás nélkül sajgott a nyaka. A helyiségben drága padlószőnyeg, nyomtatópor és frissen összeszerelt bútorlap szaga keveredett, mégsem volt benne semmi otthonos. Kívülről elegáns, üvegből épített ígéretnek látszott, belül azonban csak kongó ürességet takart.
Gábor viszont meglepően gyorsan belenőtt ebbe az új, tekintélyesnek tűnő szerepbe. A régi, kopott autóját lecserélte egy vadonatúj, fekete, hitelre vásárolt Toyota Camryra, és a havi részleteket minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül a cég költségei közé sorolta. Napközben többnyire fontosnak nevezett megbeszéléseken ült éttermekben, az irodába pedig csak estefelé tért vissza: kényelmesen elnyúló mozdulatokkal, kissé kapatosan, drága parfüm, grillezett hús és magabiztosság szagát árasztva.
Aztán fél évvel korábban beütött a baj.
Az egyik nagy megrendelő leállította a kifizetéseket, és a céges számlán hirtelen kétmillió forintos lyuk tátongott. Nem volt miből rendezni az adókat, közeledett a tervezők fizetésének napja, Gábor pedig csak legyintett minden figyelmeztetésre, és újabb „tárgyalásra” sietett.
Aznap este Eszter otthon, a konyhaasztalnál görnyedt a laptop fölött, és Excelben próbálta összebékíteni a bevételeket a kiadásokkal. A táblázat kék és piros cellái összefolytak a szeme előtt a fáradtságtól. Mellette a csészében rég kihűlt a félbehagyott tea.
Az előszobában csapódott az ajtó, majd Gábor lépett be a konyhába. Egy elegáns szupermarketes papírtáskát zörgetett, amelyből friss kenyér és érlelt sonka illata szivárgott ki.
— Márkot felvesszük kereskedelmi igazgatónak — jelentette ki olyan természetességgel, mintha csak azt mondaná, elfogyott a tej. Közben előhúzott a táskából egy súlyos, metszett üvegű konyakosüveget. — Anyám kérte, hogy segítsek neki elhelyezkedni. Harmincéves férfi, mégis alkalmi melókból él. Ideje, hogy végre komolyan vegye magát.
Eszter lassan felemelte a tekintetét a képernyőről.
— Milyen kereskedelmi igazgatónak, Gábor? Kétmilliós hiányunk van. A szoftverlicencet nem hosszabbítottuk meg, az adótartozás ott lóg a nyakunkon. Márk életében nem kötött még rendes szerződést. Miből akarod fizetni a bérét?
— Eszter, ne kezdd már ezt a fullasztó okoskodást — fintorgott Gábor, lerántotta a nyakáról a nyakkendőt, és a borostyánszínű italt egyenesen egy teáscsészébe löttyintette. — Márk jól mutat. Majdnem százkilencven centi, széles váll, az öltöny úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna. A befektetők előtt tekintélyt parancsoló lesz, a többit közben megtanulja. Nekünk arc kell, érted? A pénzügyeket bízd rám.
— Rád? — Eszter felállt az asztaltól, és érezte, ahogy belül valami forrni kezd benne. — Te valaha megnyitottad egyáltalán a bankszámlakivonatot? Tudod, mennyit visz el havonta ez a fényes irodád meg az autód törlesztője? Ez az egész vállalkozás az én számításaimon áll! Ha holnap nem adom le Péternek a projektet, egyszerűen lehúzhatjuk a rolót!
Gábor letette a csészét. Az arca megkeményedett, a megszokott, könnyed mosoly eltűnt róla. A szeme összeszűkült, a hangja hideggé vált.
— Ne próbáld már felértékelni magad, Eszter. A technikai pepecselésed semmit sem ér az én kapcsolataim nélkül. Rajzolóból Dunát lehet rekeszteni, aprópénzért bárki összedob bármilyen csomópontot. Én vagyok ennek a márkának az arca. Én járok be tárgyalni, én szerzem a szerződéseket. A cég az enyém, az én nevemen van, és itt én döntök. A te dolgod az, hogy kidolgozd a részleteket, és ne szólj bele a vezetésbe.
Ezzel hátat fordított, és kiment. A konyhában utána csak a konyak és a drága dohány fojtogató szaga maradt.
Másnap Márk már meg is jelent az irodában. Gábor szobájában terpeszkedett egy széken, autókulcsot pörgetett az ujjai között, és kihívó vigyorral nézett Eszterre. Édeskés férfikölni lengte körül, amely sikertelenül próbálta elfedni a cigarettaszagot.
— Na, húgocskám, akkor dolgozunk egyet? — vigyorgott rá, és még arra sem vette a fáradságot, hogy felálljon üdvözlésképpen.
Eszter a kezére nézett. Azokra a kezekre, amelyek soha semmit nem építettek, nem javítottak, nem számoltak végig éjszakákon át. Akkor értette meg, hogy a repedés, amely a cég alapjában megjelent, már nem fog eltűnni. Amit ő éveken át aprólékosan rakott össze, azt belülről ítélték pusztulásra.
Eszter mély levegőt vett, és gondolatban visszaérkezett a Versailles ünnepi termének tompa zsongásába. A mikrofon még mindig ott volt a kezében. A fejében kavargó zaj lassan elült, és a helyén különös, tiszta nyugalom maradt.
— Köszönöm a kedves szavakat, Ilona — szólalt meg. A hangját a hangfalak felerősítették, mégis nyugodt maradt, egyetlen remegő hang sem csúszott bele. — Valóban, Gábor nagy ember. Remekül tud szmokingot viselni, és drága whiskyt kortyolgatni a befektetőkkel.
A teremben halk moraj futott végig. Gábor homloka összeráncolódott, a pezsgőspohara félúton megállt az asztal felé, Ilona mosolya pedig lassan leolvadt az arcáról, felfedve tanácstalanul összeszorított száját.