— Vedd fel — mondta Lilla halkan, de határozottan. — Elég volt abból, hogy a kijelző mögé bújik.
Anna bekapcsolta a kihangosítót.
Márk köszönés nélkül, azonnal rázúdította a hangját:
— Te teljesen megőrültél? Átszállásnál vagyunk, mindenünk le van tiltva! Ezt most azért csinálod, hogy megalázz?
— Nem, Márk — felelte Anna nyugodtan. — Csak nem engedem, hogy ellopd azt, amit már rég a sajátodnak képzelsz.
— Az az én cégem!
Gábor az asztalnál ülve még csak fel sem pillantott. Tovább rendezgette az iratokat, mintha egy szokványos délutáni adminisztráció közepén lennének.
— Nem — mondta Anna ugyanazzal a csendes higgadtsággal. — Ez a mi vállalkozásunk. Pontosabban az volt. Addig, amíg te el nem döntötted, hogy bankautomatát csinálsz belőle magadnak és a kis asszisztensednek.
A vonal másik végén néhány másodpercre elhalt minden. Aztán Petra hangja vágott közbe:
— Maga egyáltalán felfogja, hogy tönkretesz egy embert?
Lilla mellette olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy kifehéredtek az ujjpercei.
Anna hangja azonban nem remegett meg.
— Tévednek. Más életét maguk ketten kezdték szétverni. Csak eddig én hagytam.
Márk ekkor elvesztette az önuralmát.
— Nélkülem még mindig ott ülnél a könyvelésen, és papírkötegeket számolgatnál! Mindent én hoztam létre!
Balázs, aki éppen a szerződés véglegesítése miatt lépett be az irodába, megtorpant az ajtóban, amikor meghallotta az utolsó mondatot.
Anna maga elé nézett.
— Akkor miért van az, hogy az összes komoly ügyfél velem tárgyal?
Újabb csend következett. Olyan sűrű, hogy még a telefon zaja is élesebbnek tűnt.
Balázs közelebb ment az asztalhoz, kissé lehajolt, és halkan, de a készülék számára is jól hallhatóan megszólalt:
— Anna, a katalógus jóváhagyva. A hosszabbítást kizárólag önnel írom alá.
Aztán kiegyenesedett, és már nem is igazán Annának, hanem a láthatatlan Márknak címezte a következő szavakat:
— Más hátán nem lehet a végtelenségig repülni.
Elsőként Petra káromkodott. Durván, közönségesen, nyoma sem volt annak a finomkodó mosolynak, amellyel a recepción szokott bájologni. Anna pedig ebben a pillanatban érezte, hogy benne utoljára is megreped valami: az a vékony, régi réteg, amely alatt még maradt valamennyi sajnálat.
Hát ilyenek vagytok ti ketten valójában, gondolta különös nyugalommal. Két ember, aki azt hiszi, más munkáját egyszerűen be lehet pakolni egy bőröndbe, és el lehet vinni magával.
Estére minden hivatalossá vált. Gábor, a maga megszokott pontosságával, tudta, melyik nyomtatványra van szükség, hová kell aláírás, kit kell felhívni és milyen sorrendben. Lilla elment a bélyegzőért, Erika pedig termoszban teát és egy zacskó péksüteményt hozott, mintha nem is egy család összeomlásának napja lenne, hanem csak egy különösen nehéz határidős munka. Balázs megerősítette, hogy a szerződés meghosszabbítása érvényben marad.
Kilenc órára minden a helyére került.
Anna egyedül maradt az irodában.
Az üvegfalon túl tompán zúgtak a gépek. Az ügyeletes nyomdász odakint egy makacskodó fóliatekerccsel veszekedett. A folyosóról elfojtott nevetés szűrődött be: a tördelő lányok hangja volt, akikből láthatóan csak most engedett ki a napközben rájuk telepedő feszültség. Az asztalon ott feküdt a határozat Anna aláírásával. Az ablakpárkányon a sötét levelű fikusz állt; mindig ő locsolta, mert Márk mindent elfelejtett, ami nem harsogta elég hangosan a saját fontosságát.
Anna felállt, és lassan megkerülte az íróasztalt.
Az igazgatói szék széles volt, fekete, a karfái kissé megkoptak az évek alatt. Márk imádott benne elterpeszkedni, felülről beszélni másokhoz, egyetlen könnyed ujjmozdulattal magához inteni az alkalmazottakat. Anna hányszor lépett be ide dossziékkal a kezében, és hányszor érezte azt a furcsa idegenséget, mintha a saját cége nem ebben a helyiségben kezdődne, hanem valahol máshol: a műhelyben, a raktárnál, a pénztár mellett, az ügyfelek asztalánál. Mintha a házasságukban az élet legmelegebb része és a hatalom legfontosabb része valamiért két külön világban létezett volna.
Leült.
A szék engedelmesen megtartotta a hátát.
És ebben a másodpercben nem öntötte el édes győzelemérzet. Nem jött káröröm, nem érkezett meg a bosszú öröme sem. Valami egészen más telepedett rá.
Csend.
Olyan csend, amelyben nem kell többé találgatni a férje hangulatát. Nem kell a saját hangját óvatosan hozzáigazítania. Nem kell azon gondolkodnia, vajon mennyi pénzt emelt ki Márk fejben már megint a családi büszkeség kasszájából. Nem kell attól rettegnie, hogy másnap felébred, és a saját élete küszöbén egy idegen lányt talál vörös rúzzsal.
A telefon még egyszer rezegni kezdett. Márk hívta.
Anna nem vette fel.
Hadd vergődjön azon az idegen repülőtéren. Hadd kelljen életében először egyedül szembenéznie azzal, hogyan fizeti meg a saját döntése árát. Hadd hallja Petrától ugyanazokat a mondatokat, amelyeket éveken át ő vágott mások fejéhez. Hadd értse meg végre, hogy a gép könnyen elemelkedik a kifutópályáról, de leszállni előbb-utóbb mindenkinek a földre kell.
Anna Márk székében ült, és a saját kezét nézte. Nem volt már fiatal kéz: vékony erek futottak rajta, a hüvelykujja mellett pedig ott maradt egy apró égésnyom még az előző télről, amikor a lamináló megcsípte. Egy nő keze volt, akit hosszú éveken át puhának hittek. Csakhogy a puhaság veszedelmes dolog. Vannak, akik összetévesztik az ürességgel. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy éppen az tartotta egyben az egész házat.
Anna felemelte a telefonját, és írt egyetlen üzenetet.
„A lakás zárva lesz. A holmijaidat leltár szerint, ügyvéden keresztül veheted át. A nyomdába előzetes egyeztetés nélkül ne gyere.”
Elküldte.
Aztán felállt, odament az ablakhoz, és meglátta a tükörképét a sötét üvegben. Nem volt benne semmi hősi, semmi különösebben szép. Csak összeszedett volt. Élő. Valódi.
Az árulás nem az élete végét jelentette.
Csupán kitépte belőle az utolsó illúziót. És nélküle, furcsa módon, sokkal könnyebb lett levegőt venni.