Reggel kilencre a nyomdában már mindenki érezte, hogy valami megmozdult. Nem tudták pontosan, mi történt, de a levegő más lett. Az ilyen helyeken a dolgozók nem a hivatalos körlevelekből értik meg, ha fordul a világ, hanem a hanghordozásokból, az elhallgatásokból, abból, ahogy valaki becsuk egy ajtót. A titkárnő halkabban beszélt a telefonba. Ákos, a gépmester kétszer is bejött papírért, és mindkétszer ott ragadt pár másodpercre a küszöbnél. A menedzserek a kávégép mellett némán váltottak összevillanó pillantásokat.
Gábor becsukta az előtte fekvő dossziét.
— Kész. A bank visszaigazolta. Az ügyvezetői és meghatalmazotti kártyákat letiltották, a hozzáféréseket visszavonták. A munkaügyi iratok ügyében elküldtem az értesítést. A belső határozatot itt és itt kell aláírnia.
Anna nem kezdte el újraolvasni a papírokat. Pontosan tudta, mi áll bennük. A férje neve. Egyelőre még az ő családneve is. Beosztás. Indoklás. Dátum.
A keze egyetlen pillanatra sem remegett meg.
Belül azonban valami összerándult, amikor Lilla szinte berobbant az irodába.
— Anya! — csapta be maga mögött az ajtót, aztán azonnal az asztalra dobta a telefonját. — Nekem is írt. El tudod hinni? Azt írta: „Ne üsd bele az orrod a felnőttek dolgába, kislány.” Kislány!
A szeme vörös volt. Nem is sírástól. Inkább a dühtől.
Anna felállt, és hosszú idő óta először nem futólag, nem fél kézzel, nem sietve ölelte magához a lányát, hanem erősen, teljes testével, úgy, ahogy akkor, amikor Lilla még gyerek volt.
A lány az anyja vállába fúrta az arcát.
— Anya, ne haragudj. Régebben sokszor ordítottam veled. Azt hittem, csak azért tűröd az egészet, mert félsz tőle.
— Féltem is — mondta Anna halkan. — Csak nem tőle. Hanem attól, hogy minden darabokra hullik.
Lilla hátrébb húzódott.
— De már így is darabokra hullott.
— Igen.
Egymásra néztek, és abban a pillantásban ugyanaz volt: fájdalom, szégyen, és valami váratlan megkönnyebbülés. Olyasféle érzés, ami tűz után marad az emberben, amikor a ház még füstöl, de egy dolog már világos: a régi szobákba többé nem lehet visszaköltözni.
Dél körül Erika telefonált, a kisformátumú munkák mestere.
— Annácska, rosszkor hívlak? — kérdezte a maga halk, kissé rekedtes hangján.
— Mondja csak, Erika.
— Márk reggel óta hívogatott. Valamiért nagyon sürgősen azt akarta, hogy a fórumra készülő névjegyeket azonnal nyomtassuk, méghozzá az ő szóbeli utasítására. Én meg mondtam neki, hogy nélküled egy ujjal sem nyúlok hozzá. Egyáltalán megvagy még?
Anna aznap először akaratlanul is elmosolyodott.
— Most már igen.
Erika nagyot sóhajtott.
— Na, ennek örülök. Tegnap este óta éreztem, hogy valami rossz csönd ül az ablakaitok mögött.
Alig tette le, újabb hívás érkezett. Ezúttal Balázs kereste.
— Anna — kezdte tömören. — Szóltak, hogy vezetőváltás zajlik önöknél. A megrendelést csak egy feltétellel erősítem meg.
Anna ujja rászorult a tollra.
— Milyen feltétellel?
— Azzal, hogy minden lényeges egyeztetés önön megy keresztül. Nem szokásom olyan emberekkel dolgozni, akik mások munkájából tartják fenn magukat.
A nyomdában, ahol most minden forintnak külön súlya volt, ez a mondat olyan volt, mint egy kéz alá csúsztatott támasz. Gábor meghallotta az utolsó szavakat, és csak bólintott. Nem mondott semmit, de Annának nem is kellett magyarázat.
Márk közben felhagyott a választékos üzengetéssel.
„Mit műveltél?”
„Tisztában vagy vele, hol vagyok?”
„Nem működnek a kártyák.”
„Azonnal hívd fel a bankot.”
Aztán Petra írt. Ismeretlen számról.
„Anna, ez már túlmegy minden határon. Egy idegen repülőtéren vagyunk, Márk még a szállást sem tudja kifizetni. Úgy viselkedsz, mint egy hisztérika.”
Anna ekkor válaszolt először.
„Nem, Petra. Hisztéria az lenne, ha ordítva utánatok mennék. Ez kockázatkezelés.”
A felelet nem jött rögtön. Valószínűleg Petra hangosan felolvasta Márknak. Végül mégis megérkezett az üzenet:
„Ezt még meg fogod bánni.”
Anna kijelzővel lefelé az asztalra tette a telefont, és meglepve vette észre, hogy nem diadalt érez. Hanem fáradtságot. Mély, nehéz, tömör kimerültséget. Mintha éveken át cipelt volna a karjában egy óriási papírtekercset, és most végre egyszerűen letette volna a padlóra.
A majdnem-vereség késő délután érkezett meg. A bank ismét jelentkezett: a vezetőváltással kapcsolatos formai lépéseket befogadták, de jelezték, hogy Márk részéről kifogás várható, ezért sürgősen össze kell hívni az alapítói ülést. Nem sokkal később az egyik menedzser is bekopogott, és zavartan elmondta, hogy néhányan suttogni kezdtek a műhelyben: Márk úgyis visszajön, és háborút indít.
Anna az irodája ablakánál ült. Nézte a szürke debreceni udvart, az esőtől fénylő parkolót, és aznap először engedte meg magának, hogy gyenge legyen.
— Gábor, mi van, ha nem bírom végigcsinálni?
A férfi nem kezdte vigasztalni. Nem mondta azt az üres, megszokott mondatot, hogy minden rendben lesz. Csak levette a szemüvegét, megtörölte a zsebkendőjével, majd nyugodtan megszólalt:
— Anna, tizenkét éve dolgozom önnél. Ha ez a cég valóban Márkon állt volna, már régen bezártunk volna. Ezt nem bátorításnak szánom. Ez könyvelői tény.
Anna halkan felnevetett.
— A könyvelői igazság ijesztőbben hangzik, mint az élet igazsága.
— Viszont pontosabb.
Estére Márk már nem írogatott. Telefonált. Először a saját számáról. Aztán Petra telefonjáról. Később ismeretlen számokról. Anna egyiket sem vette fel. Végül Lilla szavai állították meg.