férfias, kissé színpadias élénkség, amellyel az ember már nem az őszülő halántékát látja a tükörben, hanem egy újrakezdett fiatalság ígéretét.
Elsőként Lilla robbant.
— Anya, kérlek, ne mondd, hogy megint nem veszel észre semmit — vágta oda egyik este a konyhában, rövid dzsekiben, a hátizsákját csak az egyik vállán tartva. — Úgy néz arra a nőre, mintha mi ketten már csak berendezési tárgyak lennénk.
Anna a csap alatt almákat mosott. Nem felelt azonnal. Hagyta, hogy a víz zubogása kitöltse azt a néhány másodpercet, amelyben még megpróbálhatta volna elhinni, hogy a lánya túlzásokba esik.
— Lilla, ne használj ilyen éles szavakat.
A lány széttárta a karját.
— Pont ez a baj! Ezért enged meg magának mindent. Mert te mindig finomabb vagy vele, mint amennyit megérdemelne.
Lilla egészen másképp hordozta magában az apjával kapcsolatos fájdalmat, mint Anna. Kevesebb türelem volt benne, és sokkal több nyers, lobbanékony igazságérzet. Nem tudott csendben ülni a sérelem mellett. Képtelen volt végignézni, ahogy az apja egyre inkább a családon kívül kezd élni, anélkül hogy legalább néhány súlyos mondatot ne vágjon hozzá.
Márk ezt pontosan érezte. És a lányára majdnem ugyanúgy haragudott, mint a feleségére. Az engedetlenségéért. Azért, mert nem hajlandó csodálni őt. Azért, mert Lilla öltöny, igazgatói hanghordozás és gondosan felépített tekintély nélkül is látta, ki áll előtte valójában.
Gábor András reggel hétre már a nyomdában volt, jóval azelőtt, hogy a műszak nagy része megérkezett volna. Esőkabátot viselt, a kezében aktatáskát tartott, a hóna alatt ott volt az elmaradhatatlan kockás jegyzetfüzete. Az arca olyan volt, mintha az éjszakát nem ágyban töltötte volna, hanem valahol egy huzatos gondolat közepén.
— Átnéztem a kivonatokat — mondta köszönés helyett. — Már legalább egy hete előkészítette a pénzkivételt. Egy új, úgynevezett „reklám-támogatási” szerződésen keresztül. A cég üres, a cím hamis, az összeg viszont nem kicsi. Ugyanerre hivatkozva próbált céges bankkártyát is átvinni Petrának.
Anna hallgatta, és már nem érzett meglepetést. Különös dolog ez: amikor az árulás eléri a maga teljes méretét, nem apró szúrásokkal fáj tovább. Egyszerűen ott áll az ember előtt teljes nagyságában, és nem lehet többé úgy tenni, mintha csak árnyék lenne.
— A hozzáférésekkel mi van? — kérdezte.
— Az internetbankot éjjel leállíttattam, amint elküldte nekem a meghatalmazás fényképét — felelte Gábor András. — De mindent szabályosan kell végigvinni. A dokumentumcsomag készen áll: közgyűlési jegyzőkönyv, határozat az ügyvezetőváltásról, a meghatalmazások visszavonása, értesítés a banknak és a partnereknek. Nem véletlenül tartotta meg magánál a többségi üzletrészt.
Nem. Valóban nem véletlenül.
Tizenöt évvel korábban, amikor a nyomda még csak néhány idegen gépből és egy bérelt csarnokból állt, Anna a nagymamája eladott lakásából származó pénzt tette bele az indulásba. Akkor ragaszkodott hozzá, hogy a döntő tulajdonrész az ő nevén maradjon. Nem azért, mert nem bízott Márkban. Inkább mert óvatos volt. Márk persze megsértődött. Azt mondogatta, családon belül ez csúnyán mutat. Később belenyugodott. Aztán lassan már arra sem emlékezett, min nyugodott valójában az ő igazgatói széke.
Túl sokáig ült abban a székben ahhoz, hogy elhiggye: egyetlen higgadt mozdulattal ki lehet húzni alóla.
Miközben Gábor András sorban kirakta elé a papírokat, Anna váratlanul visszagondolt a kezdetekre. Márk akkor más embernek tűnt. Vagy talán csak ő akarta annak látni. Gyorsan beszélt, tele volt tervekkel, és ha este tizenegykor megcsúszott egy rendelés, képes volt berohanni a nyomdába, majd hajnalig ott állni a gépmester mellett, papírporban és festékszagban. Dobozos tésztát ettek, négy órákat aludtak, betűtípusokon vitatkoztak, együtt cipelték a papírkötegeket, együtt írták alá az első igazán komoly szerződést. Márk akkor a halántékára csókolt, és azt suttogta:
— Nélküled ebből semmi sem lenne.
Aztán nem egyik napról a másikra tűnt el mindez. Először csak ritkábban mondta. Később már egyáltalán nem. Helyette egyre gyakrabban fordult másokhoz azzal a mondattal:
— Én építettem fel ezt a céget.
Anna pedig, maga sem tudta miért, hosszú ideig hagyta, hogy ez a csere a szeme előtt gyökeret verjen.
Az asztalon fekvő telefon újra felvillant. Ezúttal nem érkezett hozzá kép.
„Maradj nyugton, és ne kapálózz. Pénzt úgysem fogsz látni.”
Gábor András rápillantott a kijelzőre, majd lassan megrázta a fejét.
— Anna, biztos benne, hogy készen áll erre?
Anna felemelte rá a tekintetét.
— Gábor András, én már egy hónapja készen álltam. Csak egészen máig hiányzott az utolsó, végleges bizonyosság.
Ez a bizonyosság azonban nem azon az éjszakán érkezett meg, és még csak nem is a két főre szóló utazási foglalással. Korábban jött. Akkor, amikor az egyik legfontosabb ügyfél, Balázs, bejött a katalógus egyeztetésére, és véletlenül tanúja lett annak, ahogy Márk az irodában Annára förmed valami jelentéktelen papírügy miatt.
Nem ordított igazán hangosan. Fogai között szűrte a szavakat, azzal a különös férfias udvariassággal, amely kívülről még elfogadhatónak látszik, belülről azonban alig különbözik egy pofontól.
— Egyszer az életben képes lennél nem elém tolakodni? — préselte ki magából. — Az ügyfél az igazgatóval tárgyal, nem azzal az árnyékkal, aki mögötte áll.
Anna akkor csak kihúzta magát.
— Az ügyfél azzal beszél, aki ismeri a példányszámát, a határidőit és a gyártási folyamatot.
Márk még keményebben akart visszavágni, de ekkor észrevette az ajtóban Balázst, és egyetlen pillanat alatt magára öltötte a mindent kézben tartó cégvezető arcát.
Balázs végighallgatta mindkettőjüket. Később, lent, az autó mellett, mosoly nélkül fordult Annához.
— Őszintén szólva én magával jöttem dolgozni. Csak eddig nem értettem, miért vannak ilyen furcsán kiosztva a szerepek ebben a cégben.
Anna akkor gondolta végig először komolyan, hogy a hallgatása már nem a család megóvásáról szól. Hanem egy olyan ember kényelméről, aki régóta az ő rovására él: szakmailag, idegileg és emberileg is.