— Ég veled, te karót nyelt nő.
— Köszönöm, Márk — mondta Anna halkan, miközben a telefon kijelzőjét nézte.
A mondat ott világított a kép alatt. Azon a fotón, amelyen a férje Petrát csókolta az egyik repülőtér hatalmas üvegfala előtt. Rövid üzenet volt, pont nélkül, mégis tele azzal a kárörvendő elégedettséggel, amellyel az emberek akkor írnak aljasságot, ha már biztosak benne, hogy ők kerültek felülre.
Anna nem otthon ült. Nem a konyhában, a félig kihűlt tea mellett, és nem is az ágy szélén, ahol egy órával korábban még ott maradt Márk testének melege a párnán. A nyomda irodájában volt, egy világos bútorlapból készült asztalnál, Gábor úr mellett. A vékony üvegfal túloldaláról behallatszott a papírvágó tompa zaja, a levegőben festék, friss papír és kissé túlhevült laminálógép szaga keveredett.
Márk bizonyára azt hitte, Anna most zokog.
Anna viszont ekkorra már pontosan tudta, mivel fogja várni őt, amikor földet ér.
Nem jelenettel. Nem könyörgéssel. Nem azzal a női, kétségbeesett kérdéssel, hogy „miért”.
Hanem egy aláírt határozattal a felfüggesztéséről. Zárolt céges kifizetésekkel. Visszavont hozzáférésekkel. És egy üres igazgatói székkel, amelybe most először ő maga fog leülni.
Gábor úr a szemüvege fölött nézett rá.
— Elküldte?
Anna szó nélkül felé fordította a mobilt.
A férfi elolvasta az üzenetet, összeszorította a száját, aztán csak ennyit fújt ki magából:
— Ostoba ember. Elnézést.
— Ne kérjen bocsánatot helyette — felelte Anna.
Nyugodtan mondta. Szinte színtelen hangon. Ez a higgadtság azonban őt magát is megijesztette. Éjszaka még remegett a keze, most pedig olyan tisztaság támadt benne, mintha éveken át félhomályban botorkált volna a saját életében, és ma reggel valaki végre rendes izzót csavart volna a lámpába.
Márk még napkelte előtt indult el a repülőtérre. Az ébresztő előtt kelt, sokáig motoszkált a gardróbban, és igyekezett csendben mozogni, pedig máskor reggelente úgy csapott zajt, mintha az egész lakás kizárólag az ő lépteinek lenne fenntartva. Anna csukott szemmel feküdt, és hallgatózott. A bőrönd cipzárja. Az óratartó tok kattanása. Egy ing nejlonjának száraz zörgése. Márk nem az üzleti útjaira hordott öltönyt vette elő, hanem azt a világos lenzakót, amelyet csak akkor húzott fel, ha tetszeni akart valakinek.
Anna már éjszaka megértette, hogy a férje nem két napra távozik.
A telefonján, amelyet zuhanyzás közben a konyhában felejtett, ott világított az utazási iroda levele. Két jegy. Egy közös szoba. És Petra neve.
Anna hajnali háromkor nem csapott patáliát. Nem gyengeségből. Egyszerűen az elmúlt hónapok megtanították arra, hogy felismerje: vannak pillanatok, amikor a kiabálás csak a másiknak használ.
Amint becsukódott Márk mögött az ajtó, felkelt, és mezítláb átment a meleg parkettán a konyhába. A tágas, városi lakásban az a furcsa, hajnal előtti csönd állt, amelyben még a hűtő zúgása is szokatlanul hangosnak tűnik. Az asztalon ott maradt a kávésbögre, egy fél szendvics, egy gyűrött szalvétasarok. És egy üres hely ott, ahol korábban a második telefon feküdt. Az, amelyikről Márk mindig azt állította, hogy „csak munkára” használja.
Anna bekapcsolta a vízforralót, elővette a felső szekrényből a dossziét, és felhívta Gábor urat.
A férfi azonnal felvette.
— Baj van? — kérdezte álmosan, de minden pánik nélkül.
— Igen. Eljött az idő.
A csend alig tartott egy másodpercig.
— Értem. Indulok.
Így kezdődött az a reggel, amely után Márk még sokáig mindenkinek azt fogja bizonygatni, hogy a felesége árulta el őt először. Az ilyen férfiak mindig ezt teszik. Amíg kényelmes nekik, támasznak nevezik a nőt. Amikor pedig ez a támasz félrelép, azonnal azt ordítják, hogy elvették tőlük.
A nyomdát a semmiből építették fel. Csakhogy a „mi” ebben a történetben soha nem volt igazán egyenletes. Márk imádta ezt a szót használni tárgyalásokon, bemutatókon, ügyfelek előtt. „Mi növesztettük fel a vállalkozást”, „mi vállaltuk a kockázatot”, „mi aludtunk a műhelyben”, „mi küzdöttük ki az első hitelt”. Könnyedén, magabiztosan beszélt, azzal a kellemes férfihanggal, amelynek szívesen hisznek azok, akik az üzletet csak kívülről látják.
Anna soha nem javította ki. Ott állt mellette, mosolygott, előkészítette a szerződéseket, név szerint ismerte a kartonbeszállítókat, három perc alatt kiszámolta egy példányszám önköltségét, és hajnal ötkor is felvette a sürgős megrendelést, ha az ügyfél határidőben égett. Pénzt, időt, idegeket, éjszakákat, figyelmet, emlékezetet és egészséget tett bele a cégbe. Márk pedig ült az igazgatói székben, és egyre természetesebbnek érezte, hogy őt hívják tulajdonosnak.
Eleinte Anna ezt nem vette a szívére. Hiszen egy család voltak. Akkor még így gondolta.
Később már fájt neki, de nem annyira, hogy háborút indítson.
Aztán eljött az a pont, amikor már nem lehetett úgy tenni, mintha semmi sem történne.
Petra másfél évvel korábban került a nyomdába. Feltűnő jelenség volt: simára fésült haj, vörös üvegre emlékeztető körmök, egyenes tartás, és az a gondosan begyakorolt udvariasság, amely mögött rendszerint számítás lapul. Igazgatói asszisztensként vették fel, de hamar kiismerte, ki miért felel, kinek hol van a gyenge pontja, kivel kell finoman beszélni, és kivel lehet lekezelőbb hangot megütni.
Anna szinte azonnal mindent észrevett.
Azt, hogy Petra tovább marad Márk irodájában, mint amennyi egy levél vagy egyeztetés miatt indokolt lenne.
Azt, hogy Márk egyszer csak parfümöt váltott.
És azt is, hogy a beszédében megjelent valami új, idegen magabiztosság, amely korábban nem tartozott hozzá.