— Az én fiam a semmiből küzdötte fel magát! — csattant fel Ilona hangja, amelyet a pezsgő már jócskán felforrósított; a kiáltás egészen a mennyezetig szaladt, és elnyelte a tányérok, poharak finom csilingelését.
Az anyósa vékony tűsarkain állt, enyhén imbolyogva, mintha a saját szavai tartanák egyensúlyban. Súlyos borostyán nyaklánca tompán ütődött a feszes, lurexszel átszőtt ruhába szorított mellkasához, húsos ujjain pedig nagy köves gyűrűk villantak meg a reflektorok éles fényében.
A „Versailles” rendezvényterem kristálycsillárjainak függői minden mély basszusra megremegtek. A zene úgy tapadt meg a bordó bársonyfüggönyök redőiben, mint valami nehéz, állott levegő; a textilből régi por szaga áradt, a teremben pedig fojtogató meleg ült. Eszter érezte, ahogy az erre az estére, kapkodva, leárazáson vásárolt estélyi ruhája hónaljánál lassan átázik az izzadságtól. A fűző szorította a bordáit, nem engedte rendesen levegőhöz jutni, és minden apró mozdulat nyilalló fájdalmat küldött a lapockái közé.
— A kis Eszterét meg csak megsajnálta, azért vette maga mellé! Mi van, elnémultatok? Talán nem így történt?
Ilona hirtelen meglendítette a poharát. Az aranyszínű ital apró cseppekben pattant le a vékony peremről, majd finom láncként hullott a makulátlan fehér abroszra. A pezsgő azonnal beszívódott a szövetbe, nedves foltokat hagyva éppen Eszter tányérja előtt.
Gábor, aki az asztalfőn ült, elégedett félmosollyal hunyorított. A szmoking kemény gallérja kidörzsölte a nyakát, a kipirult bőr alatt egy vékony ér feszülten kidudorodott. Leereszkedő mozdulattal megveregette Eszter vállát, csuklóján a súlyos aranyóra halkan megcsörrent.
— Ugyan már, anya. Az embernek segítenie kell a hozzátartozóin — mondta, és hangjából áradt annak a jóllakott, magabiztos embernek a fölénye, aki hozzászokott, hogy minden győzelem könnyen hullik az ölébe.
Az asztalok körül kínos csend terült szét. Péter, a cég egyik legfontosabb befektetője, testes férfi nehéz állkapoccsal és azzal a szokással, hogy beszéd előtt hosszasan szemügyre veszi a másikat, letette a villáját a tányér szélére. Előtte vörösáfonyás mártásban kihűlő kacsa hevert; a hús zsíros fénye Eszter gyomrát is felforgatta.
A szomszédos asztalnál ülő ÉpMet Projekt M munkatársai egyszerre rejtették el kaján mosolyukat a whiskys poharak mögé.
Eszter mozdulatlanul ült, tekintetét a tányérjára szegezve. A kék reflektorfény egyenesen az arcába hullott. A fülében nem a zene lüktetett, hanem az az üresség zúgott, amely az elmúlt hónapokban lassan, kitartóan töltötte ki belülről.
Mellette nyugtalanul fészkelődni kezdett Levente. Tizenhárom éves volt. Ideges ujjaival kék zakója mandzsettáját gyűrögette. Frissen vasalt ruha és mentolos rágógumi illata lengte körül.
— Apa — szólalt meg halkan, miközben meghúzta Gábor szmokingjának ujját. — Miért beszél így a nagyi? Anya hiszen…
Gábor még csak felé sem fordította a fejét. Arca továbbra is ünnepélyesen barátságos kifejezést őrzött, szeme mosolygósra szűkült, mintha a befektetőknek szánt jókedvét semmi sem zavarhatná meg.
— Pszt, kölyök — sziszegte összezárt fogai között, alig mozdítva az ajkát. — Ne szólj bele, amikor a felnőttek beszélnek. Figyelj a nagymamádra.
Eszter lassan az anyósára emelte a tekintetét. Ilona közben már visszaereszkedett a székére, zihálva kapkodta a levegőt, és csipkés zsebkendővel itatta fel a nedvességet a felső ajkáról. Úgy festett, mint aki csatát nyert: olyan asszonyként ült ott, aki végre, tisztességes társaság szeme láttára, mindenkit a maga helyére tett.
— Ha az én Gáborkám nincs — folytatta valamivel halkabban, immár az asztalszomszédnőjéhez hajolva —, ez az Eszter még mindig Győrben ülne valami tervezőirodában, filléreket számolgatva. Most meg nézzék csak meg! Igazi úri hölgy lett belőle, bankettekre jár, hát igen, a sárból a fénybe…
Gábor órájának arany pereme tompán felvillant a terem félhomályában, amikor újabb korty pezsgőt ivott. Az arcán nyoma sem volt zavarnak. Inkább mély, őszinte egyetértés ült rajta, mintha az anyja minden szava pontosan leírná a világ rendjét. Az ő fejében valóban így állt össze a történet: ő volt a jótevő, aki egy hallgatag lányt, annak öreg laptopjával együtt, kiemelt a jelentéktelenségből, és beengedett a nagy pénzek, panorámaablakok és fényes fogadások világába.
Eszter hét éve — az AutoCAD előtt görnyedve, sajgó ízületekkel, égő szemmel végigdolgozott hét hosszú esztendő — abban a pillanatban finom, szürke hamuvá porladt szét a drága abroszon, a maszatos tányérok és a félbehagyott kacsa között.
Eszter hátratolta a székét.
Az est műsorvezetője, egy fiatal férfi fényes zakóban, aki egész este erőltetett lelkesedéssel röpködött az asztalok között, azonnal észrevette a mozdulatot. Azt hitte, elérkezett a megható családi pohárköszöntő ideje, ezért készségesen odasietett hozzájuk, és már nyújtotta is Eszter felé a fekete mikrofont.
— És most átadjuk a szót… — kezdte harsány ünnepélyességgel.