Úgy kavarták a levegőt, mintha soha nem szűnne meg a huzat, és Júliának ettől szinte állandóan sajgott a tarkója. Az iroda drága padlószőnyeg, nyomtatófesték és frissen összeszerelt bútorlap szagát árasztotta, mégsem volt benne semmi otthonosság. Szép, csillogó üveghomlokzat volt csupán, amely mögött kongó üresség lapult.
Márk viszont meglepően gyorsan belenőtt ebbe az új, tekintélyesnek látszó életbe. A régi Suzukit lecserélte egy vadonatúj, fekete Toyota Camryre, természetesen hitelre, a havi törlesztőrészleteket pedig minden különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül a cég költségei közé sorolta. Szinte naponta akadt valami „nélkülözhetetlen” üzleti ebédje vagy vacsorája egy étteremben, és többnyire csak estefelé került vissza az irodába: kényelmesen elterpeszkedő, kissé kapatos férfiként, akiből egyszerre áradt a drága parfüm és a grillezett hús illata.
Aztán fél évvel korábban beütött a baj.
Az egyik nagy megrendelő leállította a kifizetéseket, a céges számlán pedig nagyjából kétmillió forintos lyuk tátongott. Az adók befizetésére nem maradt pénz, közeledett a tervezők fizetésének határideje, Márk azonban csak legyintett, és újabb tárgyalásra sietett.
Azon az estén Júlia otthon, a konyhaasztalnál ült, és az Excel-táblázat fölé görnyedve próbálta összehozni a bevételeket a kiadásokkal. A kék és piros cellák a kimerültségtől összefolytak a szeme előtt. A bögréjében félig megivott tea már teljesen kihűlt.
Az előszoba ajtaja csapódott, majd Márk jelent meg a konyhában. Egy elegáns szupermarketes papírtáskát zörgetett, amelyből friss kenyér és érlelt sonka illata szivárgott ki.
— Felvesszük Gergőt kereskedelmi igazgatónak — közölte olyan hétköznapi hangon, mintha csak azt mondaná, elfogyott a tej. Közben előhúzott a zacskóból egy nehéz, metszett üvegű konyakos palackot. — Anyám kérte, hogy helyezzük el valahol. Harmincéves ember, és még mindig alkalmi melókból él. Ideje lenne észhez térnie.
Júlia lassan felemelte a tekintetét a monitorról.
— Miféle kereskedelmi igazgatónak, Márk? Kétmilliós pénzügyi résünk van. A szoftverlicenceket sem hosszabbítottuk meg, az adótartozás ott lóg a fejünk felett. Gergő életében nem fogott még rendes szerződést a kezébe. Miből akarod fizetni a bérét?
— Júlia, ne kezdd már megint ezt a fojtogató okoskodást — fintorgott Márk. Lerántotta a nyakkendőjét, aztán borostyánszínű italt töltött magának egy teáscsészébe. — Gergő jól mutat. Majdnem százkilencven centi, széles váll, az öltöny úgy áll rajta, mintha ráöntötték volna. A befektetők előtt komoly ember benyomását kelti, közben meg majd beletanul. Nekünk arc kell, érted? A pénzügy az én dolgom.
— A te dolgod? — Júlia felállt az asztaltól, és érezte, ahogy belül forrni kezd benne a düh. — Nyitottál már meg egyetlen banki kivonatot is? Fogalmad van róla, mennyibe kerül ennek a nagyszabású irodának a bérleti díja meg a kocsid fenntartása? Ez az egész vállalkozás az én számításaimon áll! Ha holnap nem adom le a projektet István úrnak, egyszerűen lehúzhatjuk a rolót!
Márk letette a csészét. Az arca egy pillanat alatt megváltozott; eltűnt róla a megszokott könnyed mosoly. A szeme összeszűkült, a hangja száraz és hideg lett.
— Ne próbáld felverni a saját áradat, Júlia. A te műszaki pepecselésed semmit sem ér az én kapcsolataim nélkül. Rajzolókból Dunát lehet rekeszteni, aprópénzért bárki összedob neked egy csomópontot. Én vagyok ennek a márkának az arca. Én járok be tárgyalni, én szerzem a szerződéseket. A cég az enyém, az én nevemen van, és én fogom eldönteni, mi történik benne. Neked az a dolgod, hogy megrajzold a részleteket, és ne szólj bele a vezetésbe.
Azzal hátat fordított, és kiment, maga után hagyva a konyak és a drága dohány kesernyés szagát.
Másnap Gergő már ott ült az irodában. Márk székében terpeszkedett kényelmesen, az autókulcsát forgatta az ujjai között, és pimasz vigyorral nézett Júliára. Édeskés férfikölnije alig tudta elfedni a cigarettaszagot.
— Na, húgocskám, dolgozgatunk? — vigyorgott, és még arra sem vette a fáradságot, hogy felálljon köszönni.
Júlia ránézett a kezére, amely szemmel láthatóan semmiféle valódi munkát nem ismert, és akkor értette meg: a repedés, amely a vállalkozásuk alapjában keletkezett, többé nem fog bezárulni. A céget, amelyet ő aprólékosan, tégláról téglára épített fel, már akkor pusztulásra ítélték.
Júlia mély levegőt vett, és gondolatban visszatért a Versailles visszhangos termébe. A mikrofont még mindig szorosan tartotta a kezében. A fejében zúgó lárma elcsendesedett, és a helyén különös, metsző tisztaság maradt.
— Köszönöm a megható szavakat, Erzsébet Alexandrovna — mondta Júlia. A hangja a hangfalakból felerősítve is nyugodtan, egyetlen remegés nélkül csendült fel. — Valóban, Márk nagyszerű ember. Kiválóan tud szmokingot viselni, és drága whiskyt inni a befektetőkkel.
Suttogás futott végig a termen. Márk összevonta a szemöldökét, a pezsgőspohara félúton megállt az asztal felé, anyósa arcáról pedig lassan lecsúszott a mosoly, felfedve a tanácstalanul összeszorított ajkakat.