— A mi diadalmas hősünk hűséges társától! — rikkantotta vidáman, és a hangja visszapattant a terem falairól, majd élesen, szinte fájdalmasan hasított Júlia halántékába.
Júlia átvette tőle a mikrofont. A fémrács hidegen simult az ujjaihoz, és valami idegen, olcsó rúzs émelyítő szagát árasztotta. Kiegyenesedett. A ruhája fűzője mintha végre engedett volna egy keveset, és azon az estén először sikerült igazán mély levegőt vennie.
A vendéglő reflektorának kékes fénye egyenesen Júlia szemébe vágott, s egy pillanatra ugyanazt a derengést idézte fel benne, amelyet évekkel korábban a régi Asus laptop képernyője vetett a falra. Öt év telt el azóta. Akkoriban az a monitor volt az egyetlen világosság a város szélén álló, apró, lakótelepi konyhájukban.
A régi panelban mindig ugyanaz a szag terjengett: a pincéből felszivárgó nyirkosság, hozzá a fél évszázados gázbojler alig észrevehető, mégis állandó gázszaga. Éjszakánként a készülék sóhajtva kapcsolt be a sarokban, a lángja apró, sárga virágként lobbant fel, miközben az erkélyajtó résein jeges levegő szivárgott be. Júlia Márk kopott gyapjúplédjébe burkolózott, de a jobb kezén az ujjai így is elzsibbadtak.
Az első nagy megbízásukat, egy bevásárlóközpont terveit, kétségbeesett kapkodásban kellett leadniuk. Márk, akit akkoriban teljesen elvakított a gyors pénz ígérete, ismeretségi alapon felvett két frissen végzett fiút. Látványra szépen elrendezték a paneleket, a teherhordó szerkezetek számításait viszont katasztrofálisan elrontották. Egy héttel a hatósági tervellenőrzés előtt derült ki, hogy az egész munka életveszélyesen bizonytalan: komolyabb hóterhelésnél a pláza teteje egyszerűen beomlott volna.
Júlia három héten át legfeljebb napi két órát aludt. Az idő nyúlósan, végtelenül telt, a lakás csöndjében csak az Asus hűtőventilátorának egyhangú zúgása hallatszott. Az ablakon túli sötétség is ránehezedett; a külvárosi házak között néhány lámpa pislákolt csupán a szürke félhomályban. Olykor úgy érezte, a konyha sarkaiban összesűrűsödnek az árnyékok, lassan kúsznak az asztala felé, és egyedül az AutoCAD monitorának hideg, kék fénye tartja őket távol.
Minden egérkattintás, minden újrarajzolt vonal újabb darabot vett el az erejéből. Szinte belenőtt a tervekbe, mások hibáit javította ki apránként, miközben mellette az asztalon kihűlt az erős tea, a csésze falán sötét karima maradt utána.
Amikor végre leadták a projektet, Márk ünnepséget csapott. Barátokat hívott egy elegáns, városon kívüli klubba, mintha a siker kizárólag az ő vállát nyomta volna.
Júlia máig emlékezett arra, ahogy hajnal felé hangosan betoppant a lakásba. Kabátjából hideg levegő, faszénfüst és drága alkohol szaga áradt.
— Júlikám, gazdagok lettünk! — üvöltötte, amint belezuhant a konyhába, anélkül hogy akár egy pillantást vetett volna az asztalon tornyosuló rajzkupacokra.
Felkapta őt, félálomban, kimerülten, és körbeforgatta a tűzhely meg a hűtő közötti szűk kis helyen. Júlia gyomra felfordult, a szeme előtt még mindig kék tengelyhálók és terhelési táblázatok úsztak.
— Márk, tegyél le… szédülök — kérte halkan, arcát a férfi kabátjába fúrva.
Márk leengedte, de az arcán elégedetlen fintor jelent meg.
— Miért kell neked mindig savanyúnak lenned? Örülni kéne! Leadtuk a munkát, a befektető elégedett. Megbeszéltem velük, utalják az első részletet. Júlia, érted? Ez a kezdet. Végre kimászunk ebből a lyukból!
Másnap megérkezett Erzsébet, hogy állítólag segítsen a háztartásban. Valójában Márk anyja azért jött, hogy felmérje fia első nagy sikerének súlyát. Sokáig járkált a lakásban, ujjával végighúzta a port a szegélyléceken, majd leült a konyhaasztalhoz, és undorodó mozdulattal félretolta Júlia tányérját, rajta a félig megevett szendviccsel.
— Júlia, miért ülsz itt úgy, mint egy ázott veréb? — szorította össze a száját Erzsébet, miközben menyének szeme alatti sötét karikákat nézte. — Márk tartja el a családot, ilyen pénzt hozott haza. Neki biztos háttér kell, nem ez az örökös búskomorság. Egy férfit lelkesíteni kell, nem mártírarccal fogadni.
Júlia akkor nem válaszolt. Valami megmozdult benne, valami halk, rossz előérzethez hasonló érzés, de elfojtotta. Ránézett Márkra, aki elégedetten mosolygott, miközben az anyját hallgatta, és úgy döntött, a családi béke kedvéért nem csinál jelenetet.
Ez volt az első, és talán a legnagyobb tévedése. Ő maga engedte meg nekik, hogy elhiggyék: az éjjel-nappal végzett, idegőrlő munkájáért nem jár elismerés.
Az „Üvegkalitka” névre keresztelt új szupermarket ugyanabban az ütemben emelkedett ki a földből, ahogy a családi vállalkozásuk adósságai is növekedtek.
A város előkelő részén bérelt új iroda sem lett számára otthonosabb. Inkább idegennek, túl fényesnek, túl ridegnek tűnt. A padlótól plafonig érő panorámaablakokon keresztül túlságosan sok világosság áradt be. A sarkokban légkondicionálók zúgtak.