— Az én fiam mindent a saját erejéből ért el, a semmiből kapaszkodott fel! — Erzsébet asszony pezsgőtől felhevült hangja felszökött a mennyezetig, és túlharsogta a tányérok, poharak csilingelését.
Az anyósa ott állt az asztal mellett, vékony sarkú cipőin kissé imbolyogva. Vastag borostyán nyaklánca tompán ütődött a lurexszel feszülő, telt mellkasához, húsos ujjain pedig nagy, hivalkodó gyűrűk villantak meg a reflektorok éles fényében.
A „Versailles” bankett-terem csillárjainak kristályfüggői minden mély basszusra finoman összecsendültek. A hang mintha beleakadt volna a bordó bársonyfüggönyökbe, amelyekből állott por szaga áradt; a levegő nehéz volt és fülledt. Júlia érezte, ahogy az erre az estére, kapkodva, egy leárazáson vásárolt alkalmi ruhája hónaljánál lassan átnedvesedik. A fűző keményen szorította a bordáit, nem engedte, hogy rendesen levegőt vegyen, és minden apró mozdulat sajgást küldött a lapockái közé.
— Júliát meg csak megsajnálta, azért vette maga mellé! Mi van, elnémultatok? Talán nem így volt?
Erzsébet hirtelen meglengette a poharát. Az aranyszínű pezsgő apró cseppekben csapódott ki a vékony peremről, majd finom láncként hullott a makulátlan fehér abroszra. A folyadék azonnal eltűnt a textilben, nedves foltokat hagyva éppen Júlia tányérja előtt.
Márk, aki az asztalfőn ült, elégedetten hunyorított. A szmoking kemény gallérjától kivörösödött nyakán egy vékony ér dagadt ki. Leereszkedő mozdulattal megveregette Júlia vállát. A csuklóján viselt súlyos aranyóra halkan megcsörrent.
— Ugyan már, anya. A családon segíteni kell — mondta olyan jóllakott fölénnyel, amilyen csak azok hangjában hallatszik, akik hozzászoktak, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül győzzenek.
Az asztalok körül kínos csend ereszkedett le. István Szemjonovics, a cég egyik legfontosabb befektetője, széles termetű férfi, nehéz állkapoccsal és azzal a szokással, hogy megszólalás előtt hosszan méricskéli a beszélgetőpartnerét, letette a villáját a tányér szélére. Előtte vörösáfonyás mártásban hűlt a kacsa; a hús zsíros fénye Júlia gyomrát émelyítően összerántotta.
A szomszédos asztalnál ülő ÉpMetProjekt-M munkatársai egyszerre rejtették whiskyspoharaik mögé a gúnyos mosolyukat.
Júlia mozdulatlanul ült, tekintete a tányérjába fúródott. A reflektor kékes fénye egyenesen az arcára esett, a fülében pedig nem a zene zúgott, hanem az az üresség, amely az elmúlt hónapokban lassan, alattomosan töltötte ki belülről.
Mellette Levente nyugtalanul fészkelődött. Tizenhárom éves volt. Ideges ujjaival kék zakója mandzsettáját gyűrögette. Frissen vasalt ruha és mentolos rágó illata áradt belőle.
— Apa — szólította meg halkan Márkot, és óvatosan meghúzta a szmokingujját. — Miért beszél így a nagyi? Anya hát…
Márk még a fejét sem fordította felé. Arcán megmaradt az ünnepélyesen barátságos kifejezés, szeme továbbra is mosolyra húzódott, mintha kizárólag a befektetőknek játszaná a tökéletes házigazdát.
— Csönd, kölyök — szűrte a fogai között, alig mozdítva az ajkát. — Ne szólj bele, amikor a felnőttek beszélnek. Hallgasd a nagyanyádat.
Júlia lassan az anyósára emelte a szemét. Erzsébet asszony időközben visszaroskadt a székére, szaporán vette a levegőt, és csipkés zsebkendővel itatta fel a felső ajkán gyöngyöző nedvességet. Úgy festett, mint aki diadalt aratott: végre, illő társaság előtt, mindenkit a neki járó helyre állított.
— Ha az én Márkocskám nincs — folytatta már halkabban, a mellette ülő nő felé fordulva —, Júlia még most is Szegeden ücsörögne valami tervezőirodában, filléreket számolgatva. Most meg nézzék meg! Úri hölgy lett belőle, bankettekre jár. A porból egyenesen a fényes társaságba…
Márk órájának arany pereme tompán felvillant a terem félhomályában, miközben kortyolt a pezsgőjéből. Az arcán nyoma sem volt zavarnak. Csak mély, őszinte egyetértés látszott rajta az anyjával. Az ő világképében pontosan így állt a történet: ő volt a jótevő, aki ezt a hallgatag lányt, a régi laptopjával együtt, kiemelte a szűkös létből, és bevezette a nagy pénzek, panorámaablakok és drága vacsorák közé.
Júlia életének hét éve, az AutoCAD fölött görnyedve, fájó ízületekkel és égő szemmel megrajzolt tervek hosszú sora, most szürke hamuként hullott erre a drága abroszra, a maszatos tányérok és a félig megevett kacsa közé.
Júlia hátratolta a székét.
Az est műsorvezetője, egy fiatal férfi fényes zakóban, aki egész este erőltetett lelkesedéssel röpködött az asztalok között, azonnal észrevette a mozdulatot. Azt hitte, elérkezett egy megható családi pohárköszöntő pillanata, ezért készségesen odasietett hozzájuk, kezében a fekete mikrofonnal.
— És most jöjjön egy igazán családi köszöntő! — harsogta, miközben már Júlia felé nyújtotta a mikrofont.