A hangja olyan üresen csengett, mintha minden erő kiszállt volna belőle.
— Fogta a pénzt, és egyszerűen eltűnt. Istenem… Mit tettem? Anna, most mi lesz velem? Semmim sem maradt. Se pénzem, se lakásom, se férjem. Csak a hitel, amit még évekig fizethetek. Hogy lehettem ekkora ostoba…
Újra zokogni kezdett, ezúttal már nem próbálta visszafogni magát. Arcát az asztalon összefont karjaiba temette, a válla rázkódott, szép világosbarna haja szétcsúszott a homloka körül.
Kerestem magamban valami vigasztalót, valami okos és erős mondatot, amibe kapaszkodhatna, de az ilyen pillanatokban minden szó hamisnak és jelentéktelennek tűnik. Végül csak felálltam, odamentem hozzá, és átöleltem a vállát. Nem beszéltem. Hagytam, hogy sírjon. Így ültünk talán húsz percig is.
— Na jó — szólaltam meg határozottabban, amikor a zokogása lassan csuklássá szelídült. — A könnyek nem hozzák vissza a pénzt. Először is iszunk egy teát, felvágjuk azt a tortát, mert azért csak nem cipekedtél vele hiába. Utána összeszedjük az irataidat, az üzenetváltásokat, a képernyőfotókat erről a Gáborról, és bemegyünk a rendőrségre.
Dóra felemelte a fejét, és kétkedve nézett rám.
— A rendőrségre? Maga szerint fognak ezzel foglalkozni? Hiszen én utaltam át neki a pénzt. Önként. Azt mondják majd, hogy magamnak kerestem a bajt.
— Mondjanak, amit akarnak — vágtam rá, miközben elővettem a fiókból a nagy tortakést. — A feljelentést akkor is kötelesek felvenni. Ez klasszikus csalás. Nem te vagy az első áldozata, és félek, nem is az utolsó. Az ilyen alakok ritkán állnak meg egyetlen embernél. Könnyen lehet, hogy már más is jelentette. Minél hamarabb lépünk, annál nagyobb az esély, hogy utolérik.
Felvágtam a tortát. Meglepően finom volt: puha csokoládés piskóta, meggyes krémmel és enyhe savanykás ízzel, ami épp jólesett a tömény édesség mellett. Csendben ettünk. Dóra lassan magához tért; a tea melege és a cukor megtette a hatását. Az arcába apránként visszatért egy kis szín.
— Ne haragudjon rám, Anna — mondta halkan, miközben a villájával a tányérján maradt morzsákat piszkálta. — Majdnem betörtem magához. Követelőztem, a feleségének neveztem magam… Borzasztóan szégyellem. Biztosan azt hitte, hogy elment az eszem.
— Én inkább azt hittem, hogy a volt férjem bolondult meg, és olyasmit akar eladni, ami nem is az övé — húztam el a számat. — Ilyen is előfordulhat, úgy látszik. A lényeg az, hogy még időben kiderült, mi történt. Tudod, Dóra, az élet néha nagyon kegyetlenül üt. Ráadásul többnyire akkor talál el a legjobban, amikor az ember nyitott, reménykedik, és hinni akar valakinek. De ebből nem az következik, hogy többé senkiben sem szabad bízni. Csak annyi, hogy ez most egy rettenetesen drága lecke volt. Sajnos szó szerint is.
Összekészülődtünk. Taxit hívtam, és elindultunk a kerületi rendőrkapitányságra. A recepción egy fáradt arcú ügyeletes fogadott minket; végighallgatta Dóra történetét, és a szemöldöke sem rezzent. Látszott rajta, hogy nem először hall hasonlót. Telefonált valakinek, aztán hamarosan megjelent egy fiatal nyomozó, értelmes, figyelmes tekintettel. Türelmesen felvette a vallomást, lemásolta az utalási bizonylatokat, átnézte az üzeneteket, elmentette a képernyőfotókat, és elkérte „Gábor” fényképét is.
— Nem szeretnék hamis reményeket kelteni, nem ígérem, hogy holnapra meglesz — mondta őszintén, amikor elköszöntünk. — Valószínű, hogy a név kitalált, a telefonszámok is könnyen lehet, hogy eldobható kártyákhoz tartoztak. De a módszer ismerős. Utánanézünk. Jól tette, hogy nem várt napokig, hanem rögtön bejött.
Mire kiléptünk az épületből, odakint már besötétedett. A lámpák sárgás fénye megcsillant a nedves aszfalton, az esti hideg szél pedig azonnal összébb húzta rajtunk a kabátot.
— Most hová mész? — kérdeztem Dórától.
— Egy barátnőmhöz — felelte, és fáradtan, szomorkásan elmosolyodott. — Megkérem, hogy hadd aludjak nála pár éjszakát, amíg kitalálom, mi legyen az albérlettel.
— Tarts ki — mondtam, és búcsúzóul megöleltem. — Ha segítség kell, vagy csak beszélni szeretnél valakivel, megvan a számom. És azt is tudod, hol találsz. Hetedik emelet, negyvenkettes lakás.
A könnyein át felnevetett. Furcsa volt ez a nevetés, mégis valódi; mintha valami apró, életben maradt szikra villant volna fel benne.
Hazafelé metróval mentem. A kocsiban alig ültek néhányan. A sötét ablaküvegben a saját arcom tükröződött vissza, én pedig azon gondolkodtam, milyen kiszámíthatatlanul fordulnak a dolgok. Reggel még az volt a legnagyobb gondom, hogy Márk egyik tornacipője eltűnt, estére pedig egy vadidegen nő összeomlásának kellős közepén találtam magam.
Eszembe jutott anyám délelőtti telefonja is. Ahogy mesélte, hogy a kerítés mellé bangitát ültetett. Egy bokrot, amely mélyre ereszti a gyökereit, hogy bármilyen viharban meg tudjon kapaszkodni. Talán mindannyiunknak ilyen gyökerekre van szüksége. Családra, munkára, otthonra. Egy helyre, ahová vissza lehet térni, kétszer ráfordítani a kulcsot az ajtóra, és tudni, hogy odabent biztonság van.
Dóra előtt hosszú és nehéz út állt. Újra fel kell majd építenie az életét, apró darabonként. Meg kell tanulnia megint bízni önmagában és a világban, közben pedig törlesztenie kell azt az átkozott adósságot. De láttam benne valami szilárdat. Nem tört össze végleg. Csak megbotlott.
A saját kulcsommal nyitottam be. A lakás csendes volt és meleg. Márk szobájából egyenletes szuszogás hallatszott; már aludt, az asztalán ott maradt egy félig kiszínezett rajz. Kimentem a konyhába, elmostam a csészéket, amelyekből Dórával teáztunk. Az asztalon még ott pihent a csokoládétorta fele.
Vágtam magamnak egy egészen vékony szeletet, kiöntöttem a maradék kihűlt teát, és az ablakhoz léptem. Lent idegen lakások fényei ragyogtak, és mindegyik mögött ott lehetett egy külön élet: saját fájdalommal, saját örömmel, saját titkokkal. Gondolatban erőt kívántam Dórának, a saját otthonomnak pedig nyugalmat.
Itthon voltam. És abban a pillanatban ez tűnt a legfontosabbnak.