Most már egészen más szemmel néztem rá. Nem betolakodó volt, nem szemtelen idegen, hanem valaki, akit kegyetlenül és pofátlanul csapdába csaltak.
Feltettem a vizet, közben kipakoltam a szatyrokból a hűtőbe mindazt, amit hozott. Ő a konyhaasztalnál ült, két karjával átölelte a saját vállát, és hangtalanul sírt. A könnyei végigfolytak az arcán, fekete csíkokat húzva a szempillaspirálból.
— Hogy hívják? — kérdeztem, miközben elővettem két bögrét, és jázminos zöld teát szórtam a kannába.
— Dóra — szipogta. — Dóra vagyok.
— Én Anna. Örülök, Dóra, bár azt hiszem, mindketten szívesebben ismerkedtünk volna meg más körülmények között. Mesélje el, ki ez a Gábor, és hogyan kerültek hozzá a lakásom képei.
Dóra kézfejével megtörölte az arcát, nagyot, akadozva levegőt vett, aztán belevágott a történetbe. Nem összeszedetten beszélt, inkább úgy, mintha minden mondatot külön-külön kellene kiszakítania magából.
Három hónappal korábban ismerkedtek meg egy társkereső oldalon. Gábor megnyerő volt, figyelmes, és pontosan tudta, hogyan kell egy nőnek azt az érzést adni, hogy végre valaki igazán törődik vele. Azt mondta magáról, hogy egy kisebb fuvarozási-logisztikai céget vezet. Sokat dolgozik, de vannak tervei, komolyan gondolkodik a jövőről, és leginkább arra vágyik, hogy egyszer nyugodt, szeretetteljes családja legyen.
Dóra nemrég töltötte be a harminckettőt. Belefáradt már az egyedüllétbe, a rosszul sikerült ismerkedésekbe, az üres estékbe. Gábor pedig éppen azt mondta neki, amit hallani szeretett volna. És ő lassan, észrevétlenül felengedett mellette.
— Annyira gondoskodó volt — mondta Dóra, miközben reszkető ujjaival a forró bögrét szorongatta. — Mindig megkérdezte, hogy vagyok, ettem-e rendesen, nem fázom-e, elég melegen öltöztem-e fel. Esténként sétáltunk, beültünk kávézókba. Azt mesélte, van saját lakása itt, ebben a környékben, csak éppen teljes felújítás alatt áll, mert oda szeretné majd vinni a leendő feleségét. Mutogatta a telefonján a képeket. Azt kérdezte: „Nézd, ilyen konyhát rendeltem, tetszik?” Én meg néztem, és még örültem is, milyen jó ízlése van.
Összeráncoltam a homlokom. Képek. De honnan szerezhetett az a csaló fotókat az én otthonomról?
Aztán hirtelen beugrott.
Másfél évvel ezelőtt, amikor a munkahelyemen átmenetileg gondok voltak a fizetésekkel, komolyan fontolgattam, hogy kiadom a lakást. Márkkal egy időre anyámhoz költöztünk volna, én pedig a bérleti díjból betömhettem volna a pénzügyi lyukakat. Fel is tettem egy hirdetést egy ismert ingatlanos oldalra, és készítettem világos, szépen beállított fotókat minden helyiségről. Végül a helyzet rendeződött, a fizetések újra időben jöttek, én pedig levettem a hirdetést.
Úgy látszik, valaki addigra már lementette a képeket. Most pedig egy mocskos átverés díszleteként használta őket.
— És mi történt ezután? — kérdeztem, és közelebb toltam hozzá a kekszes tányért. — Hogyan jutottunk el odáig, hogy kulcsokat kapjon?
Dóra lesütötte a szemét. Látszott rajta, hogy a következő részt kimondani is fáj neki. Nemcsak a veszteség miatt, hanem a szégyen miatt is, amelyet teljesen igazságtalanul magára vett.
— Egy hónapja megkérte a kezem — suttogta. — Gyűrűt is vett. Szépet. Azt mondta, nem akar nagy felhajtást, csak csendben összeházasodni, a pénzt pedig inkább a felújítás befejezésére és bútorokra költené. Én beleegyeztem. Beadtuk a papírokat. Aztán két hete… — elakadt, és mindkét kezével eltakarta az arcát. — Két hete teljesen összetörve állított be hozzám. Azt mondta, fennakadt egy nagy szállítmánya a vámnál, a kamionok állnak, a szerződések veszélyben vannak. Ha nem fizet be sürgősen valami biztosítékot, tönkremegy a cége. Hiányzott neki… hatmillió forint.
Halkan felszisszentem.
Most már minden darab a helyére került. Klasszikus csalási minta volt. Régi, szinte tankönyvbe illő trükk, mégis újra és újra működött, mert nem a józan észre épített, hanem az ember legsebezhetőbb pontjaira.
— És maga odaadta neki a pénzt — mondtam csendesen. Nem kérdés volt, inkább fájdalmas megállapítás.
— Voltak megtakarításaim — emelte rám kivörösödött, könnyben úszó szemét Dóra. — Saját lakásra gyűjtöttem. Évekig spóroltam, mindent megvontam magamtól. Nagyjából négymillió-nyolcszázezer forintom volt. Az egészet felvettem. És még egymillió-kétszázezret hitelre is kértem. Ő majdnem sírt, esküdözött, hogy egy hét múlva kamatostul visszaadja. Azt mondta: „Dórikám, te vagy a megmentőm. Hiszen most már család leszünk, mindenünk közös. Befejezem a lakást, beköltözünk, és végre elkezdődik az életünk.”
— A kulcsok mikor kerültek elő?
— Tegnap házasodtunk össze az anyakönyvi hivatalban. Csak mi ketten voltunk. Olyan boldognak tűnt. Utána elmentünk egy étterembe, megünnepeltük. Aztán elővett egy kis dobozt, benne a kulcsokkal. Azt mondta, a negyvenkettes lakásé. Hogy a felújítás kész, a bútorokat is behozták. Azt kérte, ma pakoljam össze a holmimat az albérletben, jöjjek ide, és várjam meg. Ő addig elintézi az utolsó ügyeket a vámnál a szállítmánnyal kapcsolatban.
Néztem ezt a nőt, és éreztem, ahogy valami sötét, tompa düh kezd felgyűlni bennem Gábor iránt. Kihasználni valakinek azt a teljesen emberi vágyát, hogy szeressék, hogy tartozzon valakihez, hogy végre ne legyen egyedül — és mindezt arra használni, hogy kifosszák, adósságba taszítsák, majd eltűnjenek… ez már nem egyszerű aljasság volt. Ez kegyetlenség.
— Dóra — tettem rá óvatosan a kezem az övére. — Vegye elő a telefonját. Hívja fel Gábort. Most. Tegye kihangosítóra.
Engedelmesen benyúlt a táskájába, és elővette a készüléket. A kijelzőn egy elegáns öltönyös férfi fotója jelent meg, alatta a név: „Szeretett férjem”. Dóra remegő ujjal megnyomta a hívás gombját.
A hangszóróból előbb rövid sípolás hallatszott, majd egy közömbös, gépies női hang szólalt meg:
„A hívott szám jelenleg nem kapcsolható, vagy nem elérhető. Kérjük, próbálja meg később.”
Dóra újra tárcsázott. Ugyanaz a válasz érkezett. Aztán megnyitotta az üzenetküldő alkalmazást. Az előző este óta küldött üzenetei mind egyetlen szürke pipával álltak ott, olvasatlanul. Gábor profilképe eltűnt, a helyén csak az üres, semmitmondó szürke sziluett maradt.
Dóra kezéből kicsúszott a telefon, és koppanva az asztalra esett. Súlyos csend telepedett ránk; csak a falióra ketyegése törte meg.
— Letiltott — mondta ki végül alig hallhatóan.