Talán elnézte a házszámot? Vagy a lépcsőházat? Csakhogy a kezében himbálózó kulcscsomó, amelyet hanyag mozdulattal forgatott az ujján, túlságosan is ismerősnek tűnt. A kulcsok formája gyanúsan emlékeztetett a mi bejárati ajtónk zárjához való profilra.
Nagyot nyeltem, mert hirtelen mintha valami kemény gombóc akadt volna meg a torkomban. A lift szűk kabinjában egyik pillanatról a másikra elfogyott a levegő. Az első ösztönöm az volt, hogy ráripakodjak: „Kisasszony, magánál van? Ez az én lakásom!” De valami józan, rideg belső hang megállított. Hallgass. Figyelj. Ne robbanj fel azonnal.
Az egész helyzet annyira képtelen volt, hogy értelmetlennek tűnt ott helyben jelenetet rendezni. Előbb meg kellett értenem, mi zajlik körülöttem.
— Mióta házasok? — kérdeztem végül, és igyekeztem úgy beszélni, mintha a világ legközömbösebb témájáról érdeklődnék. A lift éppen elhagyta a negyedik emeletet.
— Jaj, még csak egy hete! — A nő arca egyszerre felragyogott, mintha belülről gyújtottak volna benne fényt. A szeme csillogni kezdett. — Olyan gyorsan összeházasodtunk, el sem hinné! Gábor ilyen, tudja… határozott, igazi férfi. Azt mondta, minek várjunk, ha szeretjük egymást. Itt, a negyvenkettesben végig ő intézte a felújítást. Szinte mindent a saját kezével csinált. Azt mondta, azt szeretné, ha már a kész kis fészkünkbe költöznék be. Tegnap adta ide a kulcsokat. Azt mondta: „Menj csak, rendezkedj be, munka után én is jövök.” Vettem tortát is, hogy megünnepeljük az első közös esténket otthon.
Ötödik emelet. Hatodik.
Gábor. Miféle Gábor? Ki a fene lehet ez?
Lázasan kutattam az emlékeim között minden Gábor után, akit valaha ismertem. Egyik sem illett bele abba a képbe, hogy idegen lakásokat adjon el vagy adjon bérbe más nevében. Ráadásul hogyan jutott volna be az enyémbe? A zárakat nem cseréltem, kulcsot nem hagytam el, idegeneket nem hordtam haza. Semmi nem stimmelt.
A lift a hetedik emeleten megállt, az ajtók halk surrogással szétnyíltak.
— Hát, meg is érkeztünk — csilingelte vidáman a „tulajdonos felesége”, majd elegánsan megigazította a kabátját, és elsőként lépett ki a lépcsőházba.
Utána mentem, de a szatyrokat letettem a földre, hogy elővehessem a saját kulcsaimat. A nő közben teljes magabiztossággal indult meg egyenesen az én ajtóm felé. Az én gyönyörű, súlyos, sötét tölgyhatású bejárati ajtómhoz, amelyet öt évvel korábban hosszas válogatás után rendeltem meg egy katalógusból.
Odalépett, a tortásdobozt átemelte a könyökhajlatába, majd a kulcsot bedugta az alsó zárba, és megpróbálta elfordítani.
A kulcs azonban nem mozdult.
A nő összeráncolta a homlokát, a nagy igyekezettől még a nyelve hegyét is kidugta egy pillanatra, aztán újra próbálkozott. Erősebben nyomta. Megrángatta a kilincset. A zár viszont konokul hallgatott, és esze ágában sem volt beengedni a „jogos háziasszonyt” az ő állítólagos családi fészkébe.
— Furcsa — motyogta maga elé. — Lehet, hogy a felső?
Kihúzta a kulcsot, és a felső zárba próbálta illeszteni, de az még a kulcslyukba sem ment bele. Teljesen más volt a profil. Két méterre álltam tőle, keresztbe font karral, és némán figyeltem a jelenetet. Odabent bennem egyszerre kavargott düh, félelem és valami keserű szánalom is ez iránt a szép, ostoba módon becsapott nő iránt.
— Én ezt nem értem — fordult felém végül zavart mosollyal. — Gábor tegnap adta őket. Lehet, hogy rosszul csinálom? Biztos megszorult. Új ajtó, nemrég szerelte fel…
— Az ajtó nem új — szólaltam meg nyugodtan, és tettem felé egy lépést. — Pontosan öt éve van itt. A zárakat pedig rendszeresen olajozom.
A nő értetlenül pislogott rám, világosbarna szemöldöke meglepetten szaladt fel.
— Hogy érti ezt? Honnan tudja?
Nem válaszoltam azonnal. Odaléptem az ajtóhoz, elővettem a saját kulcscsomómat, és a megszokott mozdulattal az alsó zárba csúsztattam a hosszabb kulcsot. Két fordulat, kattanás. A rövidebbet a felsőbe tettem. Újabb kattanás. Lenyomtam a kilincset, és a nehéz ajtó hangtalanul kitárult, mögötte pedig megjelent az előszobám: a bézs lábtörlő, a cipőtartó, rajta az a magányosan heverő sportcipő, amely Márk miatt reggel akkora késést okozott, és a teljes alakos tükör.
Visszafordultam az ismeretlen nőhöz. Az arca szinte másodpercek alatt vesztette el a színét, és lassan olyan sápadt lett, mint a világos kabátja. A tortásdoboz veszélyesen megbillent a kezében.
— Onnan tudom — mondtam, miközben egyenesen a szemébe néztem —, hogy ez az én lakásom. Öt éve itt lakom. És nincs semmiféle Gábor nevű férjem.
Súlyos, temetői csend ereszkedett ránk. Olyan csend, amelyben még a konyhám mélyéről kiszűrődő hűtőmotor halk zúgását is tisztán hallani lehetett. A nő tágra nyílt, rémült szemmel bámult rám. Az ajka remegni kezdett.
— Hogyhogy… az öné? — suttogta, és hátrált egy lépést. — Ez lehetetlen. Biztosan téved. Gábor megmutatta az iratokat… fényképeket is mutatott! Bent van egy szürke sarokkanapé… meg fehér konyha, fa munkalappal.
Sóhajtottam. Egyre világosabbá vált, hogy a lépcsőházban ebből a beszélgetésből semmi jó nem sülhet ki.
— Jöjjön be — mondtam végül. — Nézze meg a szürke kanapét és a fa munkalapot. A tortát pedig hozza magával, kár lenne érte.
Felvettem a földről a bevásárlószatyrokat, és beléptem a lakásba. Levettem a cipőmet, felkapcsoltam a villanyt. A nő úgy lépte át a küszöböt, mint egy alvajáró: merev lábakkal, bizonytalanul, mintha attól félne, hogy minden mozdulatával végleg összetöri azt a képet, amelyben addig élt. Riadtan nézett körbe. Igen, minden pontosan olyan volt, ahogy leírta: a folyosóról látszott a fehér konyha, a nappaliban pedig ott volt a szürke sarokkanapé széle.
Kivettem a kezéből a tortát, letettem a puffra, aztán segítettem neki kibújni a kabátjából. Úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
— Menjen be a konyhába, üljön le — mondtam már jóval lágyabban, mint korábban. A rá irányuló haragom végleg szertefoszlott.