Az a keddi nap reggeltől fogva semmi rendkívülit nem ígért. Pont olyan volt, mint bármelyik másik kissé kapkodós hétköznap egy dolgozó nő életében, aki már rég megtanulta, hogy elsősorban önmagára számíthat. Az ébresztő fél hétkor csörgött. Kelletlenül kibújtam a meleg takaró alól, megborzongtam a lakás hűvös reggeli levegőjétől, aztán kicsoszogtam a konyhába, hogy zabkását főzzek a nyolcéves fiamnak. Márk természetesen megint nem találta a másik tornacipőjét, utána pánikszerűen pakoltuk át az iskolatáskáját, mert kiderült, hogy a rajzfüzetét is elfelejtette betenni. Végül tíz perc késéssel estünk ki az ajtón.
Miután elkísértem a fiamat az iskola kapujáig, és integettem neki, amíg el nem tűnt az udvaron, sietve indultam a metró felé. Útközben felhívtam anyát. Reggelente mindig beszélünk pár percet; ez a mi apró szertartásunk, amely valahogy egész napra megnyugtat. Anya éppen a hétvégi telken volt, és lelkesen számolt be a kertben aratott újabb sikereiről.
— Annácskám, képzeld, ma elültettem azt a bangitát — csilingelt a hangja a telefonban. — Tudod, azt a fajtát, amelyiknek nagy, rubinvörös bogyói vannak, pont olyan, mint amilyen régen a nagymamánál nőtt a faluban. Olyan sokáig kerestem! A kerítés mellé tettem, hogy tavasszal fehér csipkeként virágozzon, ősszel pedig piros fürtökkel díszítse a kertet. Ha hétvégén kijöttök, majd a saját szemeddel is megnézed.
Hallgattam őt, és közben önkéntelenül mosolyogtam. Szinte éreztem a nedves föld illatát, meg azt a finom, alig észrevehető növényillatot, amelyet anya annyira szeretett. A vele folytatott beszélgetés melegséggel töltött el, így az irodai nap szinte észrevétlenül elszaladt. Jelentések, telefonok, egyeztetések, gyors ebéd a kollégákkal a közeli kávézóban — mindennapi körforgás volt ez, mégis valami biztonságot adott. Öt évvel korábban minden félretett pénzemet beletettem, komoly lakáshitelt vettem fel, és megvásároltam egy kétszobás lakást egy kellemes környéken. A felújítást magam szerveztem, én választottam ki a tapétákat, a szegőléceket, minden apró részletet. Az a lakás lett az én erődöm, az a hely, ahol Márkkal igazán otthon voltunk.
Munka után este még beugrottam a szupermarketbe. Alaposan megpakoltam magam: gyümölcs, tej, túró másnap reggelire, egy kis csirke vacsorára. A szatyrok húzták a karomat, a cipőben már lüktetett a lábam, a hátam is sajgott, mégis jókedvem volt. Csak arra vágytam, hogy minél előbb beálljak a forró zuhany alá, aztán főzzek egy csésze mentateát, és leüljek végre csendben a kedvenc puha kanapémra.
A házunk elé érve nagyot sóhajtottam, átfogtam kényelmesebben a nehéz csomagokat, majd beütöttem a kaputelefon kódját. Az előtérben friss felmosás illata terjengett. Odaléptem a lifthez, és megnyomtam a hívógombot. Az ajtók már éppen finoman összezáródtak volna, amikor meghallottam a sarkak gyors kopogását, majd egy csengő női hangot:
— Várjon, kérem! Tartsa meg az ajtót!
Ösztönösen odatettem a lábam, a liftajtó újra szétnyílt, és egy fiatal nő libbent be a kabinba. Kifejezetten megnyerő jelenség volt: gondosan elkészített smink, világos kabát, szépen beszárított, dús, világosbarna haj, amely lágy hullámokban omlott a vállára. A kezében óvatosan tartott egy szalaggal átkötött dobozt valamelyik drága cukrászdából; nyilván torta lehetett benne. Édes, virágos parfüm lengte körül, és az egész megjelenéséből valami ünnepi várakozás áradt.
Ragyogó mosollyal köszönte meg, hogy megállítottam a liftet, aztán félresimított egy tincset az arcából, és a gombok felé nyúlt. Ekkor kezdődött az egész.
Határozott mozdulattal megnyomta a „7”-es gombot.
Az én emeletemet.
A mi házunk hetedik emeletén mindössze négy lakás van. Az egyikben Katalin lakik, egy csendes nyugdíjas asszony, aki alig mozdul ki otthonról. A másikban egy család él három, egymáshoz nagyon közeli korú gyerekkel; őket jól ismerem, gyakran összefutunk reggelente. A harmadik lakás fél éve üresen áll, a tulajdonosok külföldre költöztek, és egyelőre ki sem adták. A negyedik pedig, a negyvenkettes számú, az enyém.
Enyhe kíváncsisággal pillantottam az ismeretlen nőre. Talán Katalinhoz érkezett valamelyik unokahúga? Vagy mégis találtak új bérlőt az üres lakásba?
A nő észrevette, hogy nézem. Valószínűleg túlságosan jó hangulatban volt ahhoz, hogy csendben maradjon, mert hirtelen felém fordult, a súlyos szatyraimra bökött a tekintetével, és kedves érdeklődéssel megkérdezte:
— Látogatóba jött valakihez ilyen nagy csomagokkal? Vagy itt lakik?
— Itt lakom — feleltem röviden, mert semmi kedvem nem volt egy vadidegen előtt részletezni az életemet.
Ő azonban ismét úgy mosolygott rám, mintha ezer éve ismernénk egymást. Aztán kimondott egy mondatot, amelytől bennem mintha hirtelen leszakadt volna valami, és hideg súlyként zuhant volna a gyomrom mélyére.
— És kihez megy pontosan a hetedikre? Csak azért kérdezem, mert én vagyok a negyvenkettes lakás tulajdonosának a felesége. Nemrég házasodtunk össze, most meglepetést viszek neki. Azt mondta, végre elkészült a felújítással.
A lift megrándult, majd lassan megindult felfelé. Egy, kettő, három… A kijelzőn egymás után váltottak a számok, én pedig úgy álltam ott, mintha villám csapott volna belém. A gondolatok fénysebességgel száguldottak át a fejemben.
A negyvenkettes lakás az enyém. Én vagyok a tulajdonosa. Az egyetlen tulajdonos, akinek a neve egyértelműen szerepel a földhivatali tulajdoni lapon. Nincs férjem. Hat éve elváltam, a volt férjem másik városban él, már régen újranősült, és ebben a lakásban még soha életében nem járt, hiszen csak a szakításunk után vettem meg.
Akkor mégis kinek a felesége ez a nő? Miféle tulajdonosról beszél? Talán egyszerűen összekevert valamit.