Se olyan kezdetű mondatok, hogy „bezzeg nálunk vidéken…”, se azok a sokat sejtető megjegyzések, amelyek inkább burkolt fenyegetésnek hatottak, mint családi tanácsnak.
Csend lett. Igazi, asszonyi csend. Olyan, amilyen akkor ereszkedik a lakásra, amikor a gyerekek végre elalszanak, és az ember először meri kiengedni a levegőt.
Csakhogy az életnek különös érzéke van hozzá, hogy éppen akkor rúgja be az ajtót, amikor az ember már azt hiszi, megpihenhet.
— Te kicseréltetted a zárat? — hallatszott Gábor hangja odakintről. Már harmadszor nyomta meg a csengőt, és minden újabb próbálkozással egyre több ingerültség préselődött a hangjába.
Nóra nem ugrott fel. Előbb nyugodtan megitta a kávéja utolsó kortyát, csak aztán felelt:
— Ki. Utánanéztem a jogszabályoknak. Ha valaki kulccsal a kezében úgy járkál a lakásomban, mintha pályaudvar lenne, az nem család. Az határsértés.
Gábor odakint horkantott egyet. Amikor Nóra végül ajtót nyitott, a férfi szinte bezuhant az előszobába, és már rúgta is le a cipőjét. A kabátja lecsúszott a székről a padlóra, de ezúttal azonnal felkapta, olyan arccal, mint egy rajtakapott iskolás.
— Hát… végül is érthető — motyogta.
A vacsorát szótlanul ették meg. Gábor nem vitatkozott tovább. A következő napokban óvatosabban mozgott a lakásban, halkabban csukta az ajtókat, sőt még az erkélyt is lemosta, pedig három éve úgy tett, mintha az a néhány négyzetméter nem is létezne. Egyik éjjel, amikor háttal feküdtek egymásnak a takaró alatt, halkan odasúgta:
— Köszönöm, hogy akkor nem dobtál ki engem is vele együtt.
Ez majdnem törődésnek hangzott. Majdnem szeretetnek. Majdnem.
Aztán eljött a szombat, és minden visszakerült a maga rideg helyére.
Nóra kávéscsészével a kezében nyitott ajtót. A haja még nedves volt, frottírköntöse a derekán lazán megkötve, és ritka, jóleső bizonyosság töltötte el: itthon van. A küszöbön Erika állt. A kezében műanyag szatyor lógott, benne valami édes süteményféle, hanyagul folpackba csomagolva. Az arckifejezése olyan volt, mintha egy tehenészetből tévedt volna be egy részvényesi közgyűlésre, de nem állna szándékában zavarba jönni.
— Na, megjöttem — jelentette be derűsen, mintha nem váratlan vendég volna, hanem előjegyzett ügyfél.
Nóra meg sem mozdult.
— Tudja, én az ilyen meglepetéseket legfeljebb akciósan kedvelem.
— Én békével jöttem. Most már majdnem rokonok vagyunk. A rokonság meg nem zárakkal működik.
— A rokonság ott kezdődik, hogy senki nem nyúl a másik fogkeféjéhez — válaszolta Nóra higgadtan. — De tessék, jöjjön be, ha Gábor beengedi.
— Ő ide be van jelentve! — csattant fel Erika, miközben matatni kezdett a szatyrában. Előhúzott egy papírt, és úgy nyújtotta Nóra felé, mintha orvosságot adna. — Nesze, olvasd el!
Nóra átvette a dokumentumot. A gyomrában valami lassan lesüllyedt, mint egy vizes törölköző a lavór aljára. „Keresetlevél. A házastársi közös vagyon megosztása iránt.” Benyújtva Gábor nevében.
— Ez most valami rossz vicc? — kérdezte, bár a választ már tudta.
— Ő nem is tudott róla. Én adtam be helyette — közölte Erika büszkén. — Az anyja vagyok. Nekem jogom van hozzá. Te meg a felesége vagy. Vagyis a törvény szerint a fele az övé. Ő pedig az én fiam. Úgyhogy lényegében mostantól együtt osztozunk mindenen.
— Maga valaha kinyitotta már az Alaptörvényt? Vagy minden jogi ismerete egy „Egészség plusz” újság mellékletéből származik?
— Ne pimaszkodj, kislány. Én még túl foglak élni.
Amikor Gábor este hazajött, a lakást égett cukor és vanília szaga lengte be. Az asztal közepén egy elszenesedett torta feküdt, krémmel és könnyekkel borítva, pontosan úgy, ahogy egy silány rémálomban szoktak a dolgok kinézni.
— Te… ettél ebből? — kérdezte, és ennyi telt tőle.
— Ettem. Előbb odaégettem, aztán megmentettem, végül megettem. Jobban lettem tőle.
— És az idézés… az micsoda?
— Az anyád úgy döntött, hogy te el akarod venni tőlem a lakást. Csak éppen neked elfelejtett szólni róla.
Gábor elsápadt. Aztán kivörösödött. Végül lerogyott egy székre, mintha a lábaira többé semmi szüksége nem volna.
— A jó életbe…
— Pontosan így fogalmaztam én is. Csak én nem akadtam meg közben.
Egymás mellett ültek. Előtte egy kupica, Nóra előtt egy palack víz. Nem beszéltek. Olyanok voltak, mint két ember, akik ugyanabból az égő házból jutottak ki.
— Nem tudtam róla. Esküszöm. Azt mondta, csak „biztos, ami biztos” alapon kell. Aláírtam, hogy végre békén hagyjon. Nem gondoltam végig…
— Ez a baj veled. Hogy nem gondolod végig. Általában sem. De ha az anyád a közeledben van, akkor különösen nem.
— Most mit kellett volna csinálnom? Bezárni vidéken?
— Igen.
Gábor elhallgatott. Aztán még halkabban hozzátette:
— Két tűz között állok. Te vagy a feleségem. Ő az anyám. Nem választhatok.
— Dehogynem. Csak félsz.
Nóra elment. Nem végleg, de elment. Egy barátnőjénél húzta meg magát. Gábor üzeneteket írt, telefonált, fogadkozott. Küldött egy fényképet is: nyilatkozat a kereset visszavonásáról. Pecséttel. Aláírással. Dátummal. Minden úgy nézett ki rajta, ahogy ilyenkor kell.
Nóra visszatért. Gábor szemeteszsákkal és virággal várta az ajtóban.
— Megmondtam anyának: ha még egyszer ilyet csinál, nincs fia. A visszavonást elküldtem a bíróságra. Ha akarod, megmutatom.
— Nem kell. Elhiszem.
— Tényleg?
— Nem. Csak fáradt vagyok. Egyelőre nevezzük annak, hogy elhiszem.
Átölelték egymást. Egyszerűen, ügyetlenül. Úgy, mint két ember, akiknek már nincs mit mondaniuk, de még nem tudják, hogyan kellene külön állniuk.
Három nappal később Nóra nekiállt rendet tenni a fiókokban. Megtalálta Gábor pénztárcáját. Véletlenül. Ahogy az ilyesmi mindig véletlenül történik.
A pénztárcában ott lapult a keresetlevél eredeti példánya. Aláírással. Érkeztetési jelzéssel. Olyan dátummal, amely jóval megelőzte az ő nagy „őszinte beszélgetésüket”.
Gábor semmit sem vont vissza. Semmit sem intézett el. Egyszerűen megint hazudott. Ugyanazzal a könnyedséggel, amellyel régen azt mondta: később végeztem, nem ittam, ő jött magától.
A telefonja, amelyet óvatlanul az asztalon hagyott, felvillant. Üzenet érkezett: „Anya, minden rendben. Semmit sem sejt. A többit majd én elrendezem. A lényeg, hogy most egy darabig ne avatkozz bele.”
Nóra kikapcsolta a készüléket. Aztán a vízforralót. Utána az előszobai lámpát. Összeszedte az iratokat.
És elindult új ajtót venni. Egyetlen zárral. Egyetlen kulcshoz. A sajátjához.
Hétfőn be is szereltették az új ajtót. Nóra sokáig válogatott; az üzletben a tanácsadó a végére már láthatóan megizzadt a kérdéseitől és kifogásaitól. Végül egy súlyos, fekete, masszív bejárati ajtó mellett döntött, amelynek zárjában három acél retesz mozdult egyszerre. A szerelő, miközben a helyére illesztette, félmosollyal jegyezte meg:
— Ezzel aztán akár a rokonságot is kint lehet tartani.
Nóra nem nevetett. Csak csendesen bólintott.