Pontosan erre kellett neki.
Aznap este a bögrében már régen kihűlt a tea, a konyhát pedig betöltötte a régi üvegtálba halmozott mandarinok édes, kissé kesernyés illata, amikor megszólalt a csengő. Először tétován, mintha a látogató maga sem volna biztos benne, joga van-e ott állni. Aztán erősebben. Végül úgy verte a csengőt, mintha tűz ütött volna ki.
— Nóra! Én vagyok az! Nyisd ki! — Gábor hangja a kaputelefonon át is remegett a felháborodástól.
Nóra lassan odament, megnyomta a gombot, és teljesen nyugodtan beleszólt:
— Te itt már nem laksz.
— Ezt most komolyan mondod?! — tompa puffanás hallatszott, mintha ököl csapódott volna az ajtófélfának. — Ez az én lakásom is!
— Papíron nem. Lelkiismereti alapon pedig te magad mondtál le róla.
Gábor még jó tíz percig toporgott a folyosón. Hol a kilincset rángatta, hol káromkodott valamit az orra alatt, hol elhallgatott, mintha abban reménykedne, hogy a csend majd meghatja őt. Végül elment. Talán az anyjához. Talán valamelyik haverjához. Talán abba a bárba, ahol valaha megismerkedtek. Nórát ez már nem érdekelte.
Másnap azonban nem egyedül jelent meg. Nóra a kémlelőnyíláson át először Gábor ismerős alakját látta meg a pufidzsekiben, mögötte pedig ott állt Erika a tejeskávé színű kabátjában. A kezében egy szatyor lógott, benne valami kerek üvegféle ütődött a nejlon falához.
— Nyisd ki, Nóra. Beszélni szeretnénk — mondta Gábor békülékenynek szánt hangon, de a feszültség átszivárgott minden szaván.
— A „mi” különösen megható — felelte Nóra anélkül, hogy a zárhoz nyúlt volna. — Az anyuka kicsi fiának kórusa, a karmesterrel együtt.
— Hoztam lekvárt! — vágott közbe Erika, és magasabbra emelte a szatyrot. — Sárgabarack, saját főzés! Mindent átgondoltam, beláttam, hogy hibáztam!
— A bíróságon a belátás általában hitelesebben mutat — mondta Nóra. — De látom, önök inkább az ügyvédi költségeken spórolnának.
Gábor nagyot sóhajtott, aztán lehalkította a hangját.
— Nóra, ne csináld már ezt. Együtt éltünk, összevesztünk, előfordul az ilyesmi. Valahogy csak meg lehetne beszélni…
— Aláírtad a keresetet. Utána hazudtál róla. Most meg itt állsz az anyáddal, mint egy túsz, akit elengedtek tárgyalni. Ezek után ki viselkedik felnőttként?
Erika nem bírta tovább.
— Te soha nem becsülted meg őt! Nélkülünk már rég belerokkant volna a hitelekbe, zacskós levesen élne! Én neveltem fel! Én! Te meg ki vagy hozzá képest?
Gábor válla hirtelen beesett, mintha valami láthatatlan súly nyomta volna rá magát.
— Anya, elég…
— Hogyhogy elég? — csattant fel Erika. — Most már ő mondja meg, mikor jöhetsz haza?
— Pontosan így van — válaszolta Nóra higgadtan. — Ma beadtam a válókeresetet.
Az ajtó túloldalán egyszerre minden elnémult. Aztán Gábor hangja hallatszott, ezúttal alig több suttogásnál:
— Te… ezt tényleg megtetted?
— Igen. És a lakással kapcsolatban is teljesen komolyan beszélek. Van házassági szerződésünk, az iratok az én nevemen vannak. Úgyhogy nyugodtan gyakorolhatjátok anyáddal egy ügyvéd előtt is ezt a jelenetet. Egész jól megy már.
Gábor mondott még valamit, de Nóra nem értette. Aztán hangosabban folytatta:
— De hát szeretlek…
Nóra a fekete, masszív ajtóra nézett. Az új zárra, amely csak az ő kulcsával engedett.
— Te azt szereted, ami kényelmes. Azt, hogy kimondhatod: „nem gondoltam végig”, és utána majd megbocsátanak. Én erre többé nem vagyok alkalmas.
Valami nagyot koppant odakint. Lehet, hogy a lekvárosüveg esett le. Az is lehet, hogy Gábor ökle talált megint utat az ajtófélfához. Néhány pillanat múlva léptek zaja indult lefelé a lépcsőházban, aztán az is elhalt.
Két hét múlva üzenet érkezett: „Nóra, bocsáss meg. Összezavarodtam. Ha adsz még egy esélyt, melletted leszek.” Nem olvasta végig. Egy mozdulattal törölte, mintha valami régi, felesleges reklámlevél lett volna.
A születésnapján Nóra felvette az új piros ruháját. Áthívta a barátnőit, rendelt szusit, és bekapcsolta azt a zenét, amelyre évekkel korábban még reménykedve álmodozott. Hosszú idő után először érezte úgy, hogy könnyebb lett a levegő körülötte.
Nem figyelte többé gyanakodva a postaládát. Nem rettegett attól, hogy valaki kérdezés nélkül belép az életébe. Nem várta, mikor bukkan elő egy újabb csapda egy borítékból, egy telefonhívásból vagy egy rosszul időzített vallomásból.
A zsebében a kulcs egyedül csörrent meg. Tisztán, határozottan. Úgy, ahogy annak lennie kellett.
Három hónap telt el. Nóra lassan megszokta a csendet, amely most már senki mással nem osztozott rajta. A reggelei kávéval indultak, pont olyannal, ahogyan szerette: erősen, cukor nélkül. Az ablakpárkányon álló ibolyákat kaktuszokra cserélte. Igénytelenek voltak, szívósak, és nem kértek többet annál, amennyit adni tudott nekik. Ebben valamennyire magára ismert.
Azon a napon a szokásosnál később ért haza a munkából. A házban a lift megint nem működött, így gyalog indult fel az emeletre. Menet közben, régi gyerekkori beidegződésből, számolta a lépcsőfokokat. Amikor a saját szintjére ért, megtorpant.
Gábor ott ült az ajtaja előtt.
Nem volt részeg, nem nézett ki zaklatottnak, a ruhája sem volt gyűrött. Egyszerűen csak ült, felhúzott térddel, mint egy iskolás, aki az igazgatói iroda előtt várja, hogy behívják.
— Mit keresel itt? — kérdezte Nóra, és eszébe sem jutott leplezni az ingerültségét.
Gábor felállt, lesöpörte a nadrágját. A kezében egy iratokkal teli mappát szorongatott.
— Beszélnem kell veled. Öt percet kérek.
— Mi már mindent megbeszéltünk.
— Nem mindent. — Felé nyújtotta a mappát. — Ez egy nyilatkozat arról, hogy semmilyen igényt nem támasztok a lakással kapcsolatban. Közjegyző előtt hitelesítve. És itt van a váláshoz szükséges beadvány is. Én már aláírtam.
Nóra átvette a mappát, de nem nyitotta ki.
— Anyád engedélyezte?
— Anyám már nincs. — Gábor hangja megbicsaklott. — Két hete infarktust kapott. Azóta próbálom összeszedni ezeket a papírokat.
Nóra nem szólt semmit. Kinyitotta az ajtót, és félreállt, hogy Gábor bemehessen. A lakásban friss, citromos illat terjengett; Nóra mindig szerette ezt a tisztaságra emlékeztető szagot.
— Kérsz kávét? — kérdezte, miközben feltette a vizet.
— Köszönöm.
A konyhaasztalnál ültek, mintha két idegen véletlenül ugyanarra a helyre tévedt volna. Gábor a kezében forgatta azt a bögrét, amelyet valaha ő választott egy bevásárlás alkalmával.
— Nem azért jöttem, hogy bocsánatért könyörögjek — szólalt meg végül. — És magyarázkodni sem akarok. Csak szeretném, ha tudnád: az a kereset tényleg az ő ötlete volt. Én pedig gyenge voltam.
— Most már erős lettél? — Nóra hangjából akaratlanul is kicsúszott a gúny.
— Nem. De szabad lettem. Életemben először. — Gábor felemelte rá a tekintetét. — És közben megértettem, hogy tönkretettem az egyetlen valódi dolgot, ami valaha az enyém lehetett volna.
Nóra félretolta a csészéjét.
— Nem tönkretetted. Egyszerűen nem tudtál élni vele.
Gábor bólintott. A zsebébe nyúlt, és elővette a régi zárhoz tartozó kulcsot.
— Erre már nem lesz szükség. A kérelmet beadtam a bíróságra, egy hónap múlva minden hivatalossá válik.