A fehér menyasszonyi ruha, a fátyol, a kopott anyakönyvi hivatal előtt felreppenő galambok — mindez valahogy elsiklott mellette, mintha nem is az ő életéhez tartozott volna. Fiatalon egészen más vágyat dédelgetett magában: egy saját zugot. Nem csipkefüggönyökkel, beépített szekrénnyel és a „családi fészek” fojtogató meghittségével, hanem egyszerűen egy helyet, ahol senki sem járkál állandóan a sarkában. Ahol az erkélyről az ég látszik, nem pedig a szomszéd konyhája. Ahol a csótányok, ha netán mégis léteznek, legfeljebb a szegélyléc mögött mernek élni. És ahol a kulcs csak az övé.
Harminckét éves korára Nóra végül beadta a derekát.
Előszedte a matrac alá dugdosott megtakarításait, felbontott két biztosítást, és a fejéből is kisöpörte az utolsó kételyeket. Vett egy apró garzont egy ötemeletes panelházban. Betonfalai voltak, olyan vastagok, hogy a mások veszekedése nem szivárgott át rajtuk. A megálló közel esett, a bolt az utca túloldalán volt, a vízvezeték ugyan nyögött és csöpögött, de Nóra nem ijedt meg a szerszámoktól. Másnapra már vidám, kacsás zuhanyfüggöny lógott a fürdőszobában.
— Na, most aztán végre emberhez méltóan fogok élni — közölte saját magával, és az ablakpárkányra tett egy ibolyát. Igazit, nem műanyagot.
A második hónapban levéltetvek jelentek meg rajta. A harmadikban Gábor.
Úgy érkezett, mint a huzat: alig lehetett észrevenni, mégis azonnal megváltozott tőle a lakás levegője. Negyvenéves mérnök volt, csendes, udvarias, egy kopott sporttáskával és egy öreg Suzuki kulcsaival. A tekintetében ott ült valami óvatos reményféle.
— Most már minden másképp lesz — ismételgette. Nórának mondta, meg talán annak a macskának is, amelyet végül sosem tartottak.
Szerette azt mondogatni róla, hogy önálló nő, és hogy nem hisztériázik feleslegesen. Látszott rajta, mennyire megnyugtatja ez. Csak épp azt nem értette, hogy Nóra önállósága nem jellemvonás volt. Sokkal inkább megszokás.
Olyan, mint hogy a kávét pontosan nyolc húszkor kell kitölteni.
Mint hogy vacsora után rögtön ki kell mosni a mosogatót.
Mint hogy az iratokat abban a mappában kell tartani, amelyre nagy betűkkel rá van írva: „SOHA NE NYÚLJ HOZZÁ”.
Eleinte minden szinte gyanúsan jól alakult.
Aztán megérkezett Erika.
— Jaj, én csak pár napra ugrottam be! — jelentette ki élénken, miközben két tömött szatyrot vonszolt maga után. — Csak megnézem, hogy vagytok itt. Nem hagytátok-e lepusztulni a lakást, nincs-e rendetlenség.
Nóra mosolygott. Akkor még nem sejtette, hogy a „pár nap” nem időtartamot jelent. Hanem próbatételt.
Erikát maga Gábor hívta meg.
— Kicsit vendégeskedik nálunk, kikapcsolódik, kiszakad a faluból — motyogta, mintha már előre bocsánatot kérne.
A szobakerékpár kikerült az előszobába. A száradó ruhák a konyhába költöztek. Gábor anyja pedig abba a helyiségbe, ahová Nóra valaha könyvespolcot képzelt.
— Ezt a tűzhelyet igazán lecserélhetnétek — jegyezte meg Erika, miközben kanállal bökdöste a fazék tartalmát. — Ez meg mi? Lencse? És miért ilyen híg?
— Krémleves — felelte Nóra nyugodtan, és kávét töltött magának.
— Szerintem a rendes káposztaleves minden búbajra jobb. Gondold csak meg, kislányom: egy férfinak normális étel kell.
— Nem vagyok kislány. És Gábor el tudja dönteni, mit szeretne enni.
— Na tessék, kezdődik…
Gábor kettejük között ült, akár egy túsz, és feltűnő figyelemmel piszkálta a villájával a tányérját.
Aznap este Nóra lefeküdt, de sokáig csak a plafont nézte.
— Figyelj, szerintem tisztáznunk kellene, meddig tart ez — szólalt meg végül. — Értem én, hogy az anyád, meg egészség, meg pihenés. De én itt lakom. Ez az én otthonom. Csendre van szükségem.
— Nóri, hát nem örökre jött. Ne légy már ilyen merev. Anyu alapvetően jó ember, csak éles a nyelve. Nem rosszindulatból csinálja.
— Kivitte a folyosóra a fürdőszőnyegemet, mert szerinte hónaljszaga van. És te azt mondod, nem avatkozik bele?
— Lehet, hogy útban volt neki…
— Vagy talán te félsz megmondani neki az igazat.
Gábor elhallgatott. Hosszasan bámulta a telefonját, mintha a képernyőn valahol lenne egy gomb, amelyre az van írva: „anya visszavonása”.
Másnap reggel Erika előhúzott a táskájából egy borítékot.
— Tessék. Fénymásolatok. Csak a biztonság kedvéért. Mert te, Nórikám, úgy látszik, nem tudod: házasságban a lakás már közös. A fele az övé. Következésképp rajta keresztül valamennyire az enyém is.
Nóra lassan felemelte a tekintetét.
— Ezt most komolyan mondja?
— Miért ne mondanám? Csak hogy ne szállj el magadtól.
Gábor fészkelődni kezdett.
— Anya, kérlek… erre semmi szükség.
— Te meg olyan vagy, mint egy rongy! Én felneveltelek, megvédtelek mindenféle asszonyoktól, erre most az anyádnak sem mersz ellentmondani!
— És most megint pelenkát akarsz rám adni! — robbant ki belőle váratlanul.
Nóra napok óta először érezte azt: igen, ez az ő férfija. Késve ugyan, de végre megérkezett.
Erika táskái az ajtó mellett sorakoztak. A lakásban fasírt és gyógyszerek szaga keveredett.
— Vigyázz, Nórikám… nehogy a végén még ő dobjon ki téged innen. Én legalább megszültem.
— Én meg legalább nem tartok igényt más lakására — mondta Nóra csendesen.
Az ajtó becsapódott. Az előszobai tükör beleremegett.
Gábor a fal mellett állt, mintha odaszögezték volna.
— Sajnálom.
Nóra átölelte. Röviden. Aztán hátralépett, és szinte suttogva hozzátette:
— Vegyél végre magadnak saját fogkefét. Elegem van abból, hogy osztozkodunk.
Gábor felnevetett.
— Vagy inkább jelentkezzek ki innen?
— Egyelőre nem. De legalább most már tudod, meddig tart a te térfeled, és hol kezdődik az enyém.
Az ibolya az ablakpárkányon a nap felé hajolt. Mintha meghallotta volna.
Attól a naptól kezdve, hogy Erika elhagyta az otthonukat — zajosan, sértetten, az ajtóban tartott jellegzetes, vádló szünettel — pontosan huszonegy nap telt el. Nóra számolta, bár még magának sem vallotta be. A huszonkettedik napon vett egy új fogast az előszobába, kívülről is lemosta az ablakokat, és minden lelkifurdalás nélkül kidobta az elsatnyult ibolyát.
A reggel a megszokott mederben indult. Nóra mezítláb ült a konyhában, régi köntösében, előtte egy tányér még langyos palacsinta. A napfény átbújt a függönyön, és aranyos csíkot húzott az asztalon. Hirtelen ráébredt: többé senki sem liheg a tarkójába. Nem terjeng a lakásban a sűrű, zsíros elégedetlenség szaga, és nem hallatszanak csípős megjegyzések arról, hogyan kellene rendesen sütni az ételt.