– Álljunk csak meg egy pillanatra – vágtam a szavába, ezúttal már valamivel hangosabban. – Jól értem, hogy elvetted az én pitéimet? Abból a dobozból, ami az enyém, és amin teljesen egyértelműen rajta van a nevem?
– Kit érdekel, milyen név van rajta?! – hörögte Andrea, miközben a blúza ujjával végigkente a könnyeit és a szétfolyt szempillaspirált az arcán. – Azt mondd meg, miért raktál bele mérget! Meg akartál ölni?!
Én csak értetlenül széttártam a karomat.
– Andrea, én rajongok a csípős ételekért. A mexikói és a kaukázusi ízek különösen közel állnak hozzám. Ezeket a pitéket egy családi recept alapján készítettem, és igen, rengeteg erős paprika van bennük. Pontosan úgy sütöttem meg őket, ahogy én szeretem. Arra viszont őszintén szólva nem számítottam, hogy te megint belenyúlsz a dobozomba, és engedély nélkül megeszed más ebédjét.
– Ez nem ebéd! Ez valami vegyi fegyver! – rikácsolta tovább, bár a hangja ekkorra már kezdett cserbenhagyni, és minden mondat végén fájdalmasan elcsuklott.
Az osztályvezetőnk, aki egyébként nem volt az a lelkizős típus, inkább ridegen gyakorlatias emberként ismertük, szó nélkül elindult a teakonyha felé. Odalépett az asztalhoz, ahol a szerencsétlen, félbehagyott pite hevert, óvatosan fölé hajolt, és megszagolta. A homloka azonnal ráncba szaladt.
– Paprikaszaga van – állapította meg. – Méghozzá nem is akármilyen erős.
– Na ugye! Pontosan erről beszélek! – kapott azonnal új erőre Andrea, abban a hitben, hogy a főnök végre mellé állt. – Írjon róla jelentést! Ez szándékos testi sértés! Ez már majdnem merénylet!
A főnök lassan végignézett a megharapott pitétől Andreáig, aztán rám pillantott, végül pedig a műanyag dobozra, amelyen jól láthatóan ott virított a nevemmel ellátott címke. Mélyet sóhajtott, majd száraz hangon megszólalt:
– Andrea, nekem csak egyetlen kérdésem van hozzád. Mégis mi a fenéért kezdtél el más ebédjéből enni, ráadásul egy feliratozott dobozból?
– Hát én… csak… összekevertem… azt hittem, valaki behozta közös nasinak… – hebegte, és ekkor már látszott rajta, hogy pillanatok alatt felfogta: az ártatlan áldozat szerepe kezd darabokra hullani körülötte.
– A dobozon világosan egy másik ember neve szerepel – zárta rövidre a főnök. – Ennyi. Fejezzék be ezt a cirkuszt. Andrea, irány a mosdó, mosd meg az arcod, és keríts valahonnan tejet, az talán segít. És nagyon remélem, hogy ebben az irodában most hallottam utoljára étel miatti veszekedést. Más holmijához és más ennivalójához senki nem nyúlhat. Komolyan mondom, mintha óvodában lennénk.
Andrea ezek után majdnem háromnegyed órára eltűnt a női mosdóban. Valószínűleg a csap hideg vizével próbálta csillapítani a szájában és torkában tomboló tüzet. A nap hátralévő részében alig lehetett hallani felőle. Olyan csendben ült a helyén, mintha ott sem lenne, és még véletlenül sem mert rám nézni.
Természetesen másnap reggelre az egész történet végigsöpört a cégen. Mindenki erről beszélt: ki a konyhában, ki a folyosón, ki suttogva az asztalok között. Ahogy az lenni szokott, a vélemények megoszlottak. Akadt egy-két kolléga, aki szerint túl messzire mentem, és kegyetlen dolog volt ilyen erős ételt behozni. A többség viszont titokban gratulált, néhányan még kezet is szorítottak velem, a lányok közül pedig többen megkérdezték, honnan szereztem azt a bizonyos „csodapaprikát”.
A lényeg azonban az volt, hogy amit el akartam érni, azt maradéktalanul sikerült.
Attól a naptól kezdve az ebédesdobozom szent és sérthetetlen tárggyá vált. Sőt, mintha valami láthatatlan szabályzat lépett volna életbe, a közös irodai hűtőben hirtelen példás rend uralkodott. A mások joghurtjai, csokis túrókrémei, felvágottjai és előre becsomagolt szendvicsei többé nem párologtak el rejtélyes módon. Egyetlen osztályon sem tűnt el semmi úgy, mint korábban. Úgy látszik, Andrea gasztronómiai kalandja elég elrettentő példának bizonyult ahhoz, hogy a potyázók kedvét elvegye a mások táskájában és dobozaiban való kutakodástól.
Andrea azóta sem szól hozzám. Már egy hónap eltelt, de ha alkalma nyílik rá, a hátam mögött még mindig azt suttogja, hogy rosszindulatú boszorkány vagyok, sőt szerinte veszélyesen kattant is.
De tudják mit? Gondoljon rólam, amit akar.
A lényeg, hogy az ebédem azóta mindig azt várja meg, aki elkészítette: engem.