– Kisasszony, csak óvatosan bánjon vele – jegyezte meg végül halkan. – Ez nem játék, ez valóságos atomerőmű.
– Ne aggódjon, pontosan ilyen alkalomra kell – feleltem neki megnyugtató mosollyal, és eltettem a zacskót.
A vasárnap estém teljes egészében a konyhában telt. Úgy döntöttem, húsos házi batyukat sütök, mert az ilyesmi irodai környezetben mindig ellenállhatatlan csábításnak számít. A tészta meglepően jól sikerült: puha lett, levegős, szépen megpirult, és már a sütőből áradó illata is olyan volt, hogy az ember legszívesebben azonnal beleharapott volna. A töltelékhez jó minőségű marhahúst használtam, alaposan befűszerezve, de semmi gyanúsat nem tettem bele.
Összesen tíz darab készült. Hét teljesen ártatlan volt: ízletes, laktató, bármelyik kolléga gyomra gond nélkül elbírta volna. A maradék három azonban külön kategóriát képviselt.
Ezeknek a „meglepetéscsomagoknak” a töltelékébe bőkezűen aprítottam bele az apróra vágott habanerót. Nem egy morzsányit, nem is jelzésértékkel, hanem úgy, hogy aki beleharap, az azonnal megértse: más holmijához nyúlni nem csupán illetlenség, hanem néha komoly következményekkel is jár.
Kívülről persze semmi különbség nem látszott. Ugyanolyan aranybarna héj, ugyanaz a forma, ugyanaz az illat. A „felturbózott” darabokat gondosan a megszokott, átlátszó ételesdobozomba rendeztem, majd a szabályokat tökéletesen betartva egy nagy címkét ragasztottam a tetejére, rajta jól olvashatóan a vezetéknevemmel.
Hétfő reggel, amint beértem az irodába, egyenesen a teakonyhába mentem. Nem sietve, nem lopakodva, hanem látványosan. Kinyitottam a hűtőt, és a dobozt a középső polcra tettem, pontosan oda, ahol mindenki rögtön észreveszi. Mintha csak kiállítottam volna egy múzeumi tárgyat.
Andrea valami furcsa véletlen folytán már ott sürgött-forgott a kávégép mellett. A szeme rögtön felcsillant, ahogy meglátta a dobozt.
– Nahát, süti érkezett? – kérdezte élénken. – Te csináltad?
– Én – válaszoltam szárazon. – A mai ebédem.
Nem tettem hozzá semmit. Nem fenyegetőztem, nem figyelmeztettem külön. A címke ott volt, a doboz az enyém volt, a helyzet pedig teljesen egyértelmű.
Visszamentem az asztalomhoz, de dolgozni képtelen voltam. Az éves kimutatások számai összemosódtak a szemem előtt, a táblázatok sorai értelmetlen csíkokká váltak. Folyton azon járt az eszem, vajon beválik-e a terv. Mi van, ha Andrea aznap valami csoda folytán erkölcsi megvilágosodáson megy keresztül? Vagy ha kivételesen hozott magának ebédet? Esetleg gyanút fogott a túl nyilvánvaló elhelyezés miatt?
Pontban fél egykor meghallottam a hűtő ajtajának jellegzetes kattanását. A teakonyha nem volt messze az irodámtól, így szinte minden nesz átszűrődött. Előbb a mikró zúgása indult el, aztán egy szék lába csikordult a padlón. Utána rövid, feszült csend következett.
Aztán olyan hang tört fel a konyha felől, amelyet valószínűleg életem végéig nem fogok elfelejteni.
Valami rekedt hörgés, fuldokló köhögés és elfojtott üvöltés keveréke volt.
– Ááááá! Vizet! Vizet adjatok!
Andrea egy másodperccel később úgy robbant ki a konyhából, mintha kilőtték volna. Az arca mély, céklavörös árnyalatban izzott, a szeme kidülledt, a könnyei patakokban folytak végig az arcán. Tátogva kapkodott levegő után, pont úgy, mint egy partra vetett hal, majd egyenesen a vízadagoló felé vetette magát.
A pániktól még a műanyag poharat sem tudta kihúzni a tartóból. Az egyik kolléga, aki a kiabálásra odarohant, végül a saját bögréjét nyomta a kezébe. Andrea mohón inni kezdett, csakhogy aki valaha is evett igazán csípőset, tudja: a víz ilyenkor szinte semmit sem ér. A kapszaicint nem oltja el, inkább csak szétteríti az égető olajokat a szájban és a torokban, mintha benzint locsolnának a parázsra. Tej, kefir, joghurt vagy legalább egy darabka vaj segíthetett volna, de Andrea abban az állapotban nyilván nem gasztronómiai alapismereteket akart felidézni.
– Te… te… – hörögte, és remegő kézzel rám mutatott, de a szavak helyett leginkább csak rekedt zihálás jött ki belőle. – Te meg akartál mérgezni!
A folyosón addigra kisebb tömeg gyűlt össze. A zajra még az osztályvezetőnk is kijött, pedig őt általában egy kisebb földrengés sem tudta kizökkenteni a nyugalmából.
– Mi történik itt? Andrea, rosszul van? Hívjunk mentőt? – kérdezte komoran.
– Ő… – Andrea rángatózó mozdulattal felém bökött. – Ő mérget tett a pitékbe! Szétmarja a torkomat, ég a nyelőcsövem!
Minden tekintet egyszerre fordult rám. Lassan felálltam az asztaltól, közelebb léptem, és olyan döbbent arcot vágtam, amilyet csak tudtam.
– Andrea, miféle méregről beszélsz? – kérdeztem nyugodtan. – Egyáltalán hogy érted ezt?
– A te pitéid! – zihálta, újra könnyek között. – Beleharaptam az egyikbe, és olyan volt, mintha savat ettem volna! Te nem vagy normális, neked kezeltetned kéne magad!