Végül az aznapi ebédem egy gyanús állagú, automatából vett szendvics lett, amelyről már ránézésre is nehéz volt eldönteni, mikor láthatott utoljára friss alapanyagot.
Ha akkor sejtettem volna, hogy mindez csupán előzetes abból, ami később következik, talán már aznap felmondok.
A következő hónap ugyanis lassan, de biztosan élelmiszer-fronttá változtatta az irodai mindennapjaimat. Az ebédeim vagy teljes egészében eltűntek, vagy rendszeresen átestek Andrea úgynevezett „szakmai kóstolásán”. Ha megpróbáltam higgadtan beszélni vele, és legalább egy kevés lelkiismeretet kicsikarni belőle, mindig ugyanabba a betonkemény ellenállásba ütköztem. Vagy elviccelte az egészet, vagy addig csavarta a helyzetet, míg végül én tűntem szőrszálhasogatónak, önzőnek és nevetségesnek.
— Hát te aztán igazi magántulajdon-fanatikus vagy — jelentette ki egyszer fennhangon, az egész iroda előtt, amikor ismét tetten értem. — Csak egy kanállal vettem belőle, nem a világot faltam fel. Elvileg egy csapatban dolgozunk, nem? Hol marad a céges összetartás meg a kölcsönös segítség?
A legfájóbb azonban nem is Andrea pofátlansága volt, hanem a többiek viselkedése. A kollégák makacsul a semlegesség politikáját választották. A férfiak, amint közeledni láttak, hirtelen elképesztő érdeklődéssel meredtek a monitorjukra, mintha éppen életük legfontosabb táblázatát szerkesztenék. A nők a dohányzóban együttérzően sóhajtoztak velem, bólogattak, suttogva igazat adtak, de nyíltan senki sem akart szembemenni a harsány és veszekedős Andreával.
Egy idő után már magamban is kételkedni kezdtem. Lehet, hogy velem van a baj? Talán tényleg én vagyok túlságosan kicsinyes? Elképzelhető, hogy a modern irodai kultúrában teljesen normális, ha az ember a saját tányérjából eteti a munkatársait?
Mindent kipróbáltam, ami csak eszembe jutott. Rikító cetliket ragasztottam a dobozokra fenyegető feliratokkal: „HOZZÁNYÚLNI TILOS! GYÓGYSZER VAN BENNE!” Andrea ezen csak hangosan hahotázott.
— Persze, persze, mesélj még! Miféle gyógyszer van a sült csirkecombban? Ne nevettess már mindenkit!
Próbáltam a tárolóimat a hűtő legeldugottabb, legsötétebb sarkába rejteni, más dobozok mögé, zacskók alá, a legalsó polc hátsó részére. Teljesen hiábavaló volt. Andrea olyan ösztönnel találta meg őket, mint egy kiképzett keresőkutya. Végső kétségbeesésemben még egy speciális, műanyag uzsonnásdobozt is rendeltem az internetről, mechanikus számzárral a tetején. Azt hittem, ez végre megoldja a problémát.
Másnap a konyhai szemetesben találtam rá. A fedele szilánkokra törve, a zár használhatatlanul szétfeszítve.
— Jaj, drágám, lecsúszott az asztalodról, és pont a járólapra esett — közölte velem Andrea ártatlanul pislogva, amikor összefutottunk. — Ki kellett dobnom, nehogy valaki megvágja magát. Viszont a fasírt, ami benne volt, nagyon finomra sikerült. Kár lett volna veszni hagyni, nem igaz?
A drága doboz szétvert zárja és az arcátlanul eltüntetett fasírt együtt már több volt, mint amit el tudtam viselni. Ekkor szakadt el bennem végleg valami. Rájöttem, hogy a kulturált beszélgetések, a figyelmeztető cetlik és a félmegoldások semmit sem érnek. Panaszt tenni a vezetőségnek? Szánalmasan és nevetségesen hangzott volna, mintha visszakerültem volna az óvodába: „Péter úr, Andrea elvette a tízóraimat!” Nem. Itt finomabban kellett lépni, de sokkal hatékonyabban. Ez a nő láthatóan csak a kemény, személyesen megtapasztalt leckék nyelvén értett.
Fontos leszögeznem: eszem ágában sem volt bárkit megmérgezni, megnyomorítani vagy bűncselekményt elkövetni. Hashajtót vagy bármilyen gyógyszert ételbe keverni aljas, veszélyes és vállalhatatlan dolog. De egy ételt csípősebbre készíteni? Az már pusztán ízlés kérdése. Van, aki a sótlan, diétás fogásokért rajong, mások pedig az erős, tüzes, ázsiai jellegű ízeket szeretik.
Szombaton ezért kimentem a piacra, oda, ahol valódi fűszereket és különleges paprikákat árultak. A bolti őrölt pirospaprika, amely legfeljebb enyhe bizsergést okoz, szóba sem jöhetett. Nekem komolyabb fegyverre volt szükségem. Végül az egyik árusnál sikerült szereznem néhány igazi habanero paprikát. Amikor a férfi átnyújtotta a kis zacskót, olyan pillantással nézett rám, amelyben egyszerre bujkált elismerés és óvatos félelem.