Vannak azok az apró, hétköznapi bosszúságok, amelyek kívülről nézve jelentéktelen semmiségnek tűnnek. Csakhogy ha az ember nap mint nap ugyanabba ütközik, egy idő után a legnyugodtabb idegrendszert is képesek teljesen felőrölni.
Egy elég nagy cégnél dolgozom. A munkahelyi körülményeinkre igazán nem lehet panasz: tágas, világos, modern iroda, hozzá pedig egy remek közös konyha, ahol tényleg minden megtalálható, a kávégéptől kezdve a mikrókon át a kényelmes étkezőasztalokig. Elvileg csak dolgozni kellene, aztán élvezni, hogy ilyen kulturált helyen telnek a napjaink. Igen ám, de egy nagyobb közösség mindig külön kis világ, saját szokásokkal, íratlan szabályokkal — és időről időre felbukkan benne valaki, aki úgy gondolja, mások erőforrásai is szabadon felhasználhatók.
A főzés régi szenvedélyem. Míg a kollégáim többsége ebédidőben gyorsételt rendel, vagy leszalad a közeli kávézóba valami megszokott napi menüért, én esténként szívesen pepecselek a tűzhely mellett. Szeretem kitalálni, mit vigyek másnapra, és örömet okoz, ha valami igazán otthonos, laktató és finom kerül a dobozomba. Kézzel készített töltött tésztabatyuk, omlósra sült hús, besameles lasagne, rétegezett saláták mindenféle rafinált hozzávalóval — sosem sajnáltam az időt arra, hogy rendes, bőséges ebédet készítsek magamnak munkába.
Minden teljesen rendben ment egészen addig, amíg nagyjából fél évvel ezelőtt át nem helyeztek hozzánk egy új munkatársat, Andreát. Negyvenöt körüli nő volt, hangos, rámenős, és a tapintat fogalmát hírből sem nagyon ismerte. Az új helyén szinte az első napon otthon érezte magát, majd azonnal elkezdte a saját szabályait bevezetni. Órákon át képes volt a teljes iroda füle hallatára magánügyekről telefonálni, kéretlen tanácsokat osztogatott mások sminkjével vagy öltözködésével kapcsolatban, és általában úgy viselkedett, mintha a személyes határok csak valami felesleges úri huncutságok lennének.
Az első igazán figyelmeztető jel egy keddi napon érkezett. Aznapra csodás carbonara tésztát vittem ebédre. Már reggel óta arra gondoltam, szinte számoltam a perceket a szünetig. Amikor végre eljött az idő, kimentem a konyhába, kinyitottam a hűtőt, elővettem a nevemmel ellátott ételtartót, és abban a pillanatban gyanús lett, milyen könnyű.
Leemeltem a fedelet, és néhány másodpercig csak dermedten bámultam. A dobozban pontosan a fél adag maradt. Ráadásul nem arról volt szó, hogy valaki kulturáltan átszedett belőle egy tányérra. Nem. Egy idegen villával egyszerűen beletúrtak a saját ebédembe. Körbenéztem, és megláttam Andreát, aki elégedett arccal kortyolgatta a teáját az asztalnál.
– Andrea – szólítottam meg, miközben igyekeztem a lehető legnyugodtabb hangon beszélni –, nem tudod véletlenül, ki nyúlt bele az ételesdobozomba?
Felém fordult, szélesen elmosolyodott, és szemernyi zavar nélkül közölte:
– Jaj, ugyan már, ne csinálj belőle ügyet! Én csak megkóstoltam egy kicsit. Kinyitottam a hűtőt, és olyan illat csapott meg, hogy egyszerűen nem lehetett ellenállni. Különben is, te olyan karcsú vagy, biztosan nem bírtad volna mind megenni. Nekem meg a komoly szellemi munkához kell a szénhidrát!
Olyan ártatlan természetességgel mondta mindezt, mintha nem az én ebédembe evett volna bele engedély nélkül, hanem legfeljebb kölcsönvett volna egy tűzőgépet az asztalomról.
– Andrea, ez az én saját ebédem volt – válaszoltam visszafogottan. – Otthon főzöm magamnak, és nagyon kérlek, többet ne nyúlj hozzá.
Erre sértődötten felhorkant.
– Ó, hát milyen érzékenyek vagyunk! Nehogy már ekkora tragédia legyen egy falat étel. Egy irodában ülünk, szinte család vagyunk. Az előző munkahelyemen senki sem osztotta fel így az ennivalót, minden közös volt. Lazábban kellene venni a dolgokat, kedvesem.
Úgy döntöttem, nem csinálok jelenetet egy fél adag tészta miatt, bármennyire is fortyogtam belül. De az étvágyamnak addigra végképp annyi volt. Undorodva dobtam a maradék carbonarát a szemetesbe, mert képtelen lettem volna megenni valamit, amibe valaki más a saját, ki tudja honnan előkerült villájával turkált bele.